Kiáltvány a csendről

  1. Egy vidámparkban rekedtünk, ahol nincsenek valódi terek, csak tükörfolyosók. Nincs valódi utazás, csak szédítő körhintázás, és nincs valódi táplálék sem, csak popcorn és cukros üdítő. És nincsenek történetek, csak vigyorgó mesefigurák.
  2. Szabadságunk egyetlen reménye a figyelmünk maradt. A kulcs az időnk, a jelenlétünk, az életünk értelemmel bíró, tudatos pillanataihoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy egy komplett iparág épült arra, hogy ettől is megfosszanak: a pszichológia és az információs technológia legjobb szakemberei dolgoznak azért, hogy a figyelmünket manipulálják, irányítsák, előrejelezzék, azaz: birtokba vegyék. A figyelemalapú gazdaság és politika érdeke, hogy a “felhasználói élménydizájn” eszközeivel beférkőzzön a tudatunkba. Hogy hergeljen, provokáljon, hízelegjen, hogy így vagy úgy magához láncoljon.
  3. Elveszítettük a belátás bölcsességét. Szerencsésnek gondoljuk magunkat, mert hihetetlen mennyiségű felhalmozott tudáshoz van hozzáférésünk, mégis nyomorultak vagyunk, mert elveszítettük a lényeges és lényegtelen megkülönböztetésének képességét – a bölcsességet. Az ugyanis sem a gazdasági, sem a politikai hatalomnak nem érdeke. Jóval könnyebb uralni és kihasználni ugyanis a felheccelt tömeget és az önimádatba szédült egót, mint a higgadt, józan embert.
  4. Buborékban élünk. Nem csak a közösségi média zár buborékba. Az emberi lét alapállapota is buborékszerű: hétköznapi tudatunk nyomasztóan szűkös tapasztalati mezőn mozog: kapcsolataink, munkánk, nyelvünk és az a pár évtized, amelyben élnünk adatott, behatárolják azt a nem túl tágas teret, amit képesek vagyunk felfogni. Amikor azt hisszük, kilátunk belőle, csak becsapjuk magunkat: elutazhatunk a világ másik felére, olvashatunk többezer éves szövegeket, de mindez az élmény és tudás már humán buborékunk fénytörésében érkezik, és mire elér hozzánk, már buborékká vált maga is.
  5. A kontemplatív ima visszavezetheti a figyelmünket létünk elhomályosult alapjához.  Ha ezen változtatni akarunk, nem a befogadott információkon kell módosítani, hanem a buborékból kiszabadulni. Ennek útja a keresztény hagyományban a szemlélődő ima (kontempláció).
  6. Állj résen, s imádság idején óvd szellemedet a gondolatoktól, és állj meg a saját nyugalmadban, hogy az, aki együttérez a nemtudókkal, téged is felkeressen, és akkor átvehesd az ima igen dicsőséges ajándékát.” „Nem leszel képes tisztán imádkozni, ha anyagias ügyek fonnak körül, és állandó gondok rángatnak; mert az ima a gondolatoktól való megszabadulás.” (Evagriosz Pontikosz: Az imádságról, 69-70.)
  7. Miért gondolom, hogy ez a kis ima elég hatalmas ahhoz, hogy áthatoljon az egeken? Bizonyára azért, mert az ember egész lénye imádkozik benne. Aki így imádkozik, az lelkének egész magasságával és mélységével, széltével és hosszával imádkozik. Imádsága magas, mert lelkének egész erejével imádkozik; mély, mert egyetlen szóba sűríti bele mindazt, amit megért; hosszú, mert ha ez az érzés megmaradna benne, akkor folytonosan így kiáltozna Istenhez, mint most. És széles, mert minden embernek azt kívánná, amit önmagának.” (A Megnemismert felhője, 38.)
  8. Az őrjítő zaj gyanakvóvá tett a csend iránt. A szórakoztatóiparral versengő, tartalomgyártásban érdekelt egyház egy része gyanakvással tekint a kontemplatív gyakorlatra. Ez érthető, hiszen a folyamatos ingerfüggésben élő kultúrában valóban radikális tett a csend, ráadásul nem is kontrollálható, ami a vezetőkben aggodalmat és gyanakvást ébreszt. A kontemplatív ima az Istennek való önátadás mozzanataként a szellem szabadságharca. Békés ellenállás az önoptimalizálás kényszere ellen.
  9. A Big Data kereskedelmileg beárazható jószágot csinált a tudatunkból, a figyelmünkből. Ez pedig a hitünkön is meglátszik. A kultúra kérlelhetetlen sodrása Istenből mennyei sikertrénert, a hitéletből kultúrharcos ideológiát csinált. Amikor a Biblia nagy narratívája közepesen rossz insta-sztorikban hullik darabokra, akkor a szavak csak úgy nyerhetik vissza súlyukat, ha a csendben születnek újjá. A csendes ima nem passzív, nem visszavonulás. A csendes ima a szuverén, bennünk cselekvő Istennek adja át a kezdeményezést. Nem akarja manipulálni Istent – és önmagát sem. Egyszerű megnyílás a végső valóság előtt. És ez bőven elég, hogy a szavaim ne reakciók legyenek, hanem a figyelem odaszenteléséből fakadjanak.
  10. A kontemplatív élet nem a világból kivonuló, de még csak nem is a cselekvésről lemondó élet. A szemlélődő élet radikális, azaz gyökeres. Az ima csendjében minden szónál erősebben tapasztalom meg, hogy nem az egóm vagyok. Hogy individuum és közösség szembefordítása ideologikus hazugság. Mert az egyén értelmezhetetlen a közösség nélkül, ami pedig egyénekből épül. A találkozás eseményében ez megtapasztalható, átélhető valóság. A tapasztalat azonban csak akkor valódi, ha jelen vagyok benne, a jelenlétre pedig a szemlélődés tanít meg.
  11.  A szavak böjtje nem a beszéd ellen való, hanem visszanyerni a szavak súlyát. A járvány csak tovább erősíti azt az űzöttséget, ami kiűzöttségünkből fakad. Menekülnünk kell a vidámparkból. Tudjuk, hogy már olyan rég ülünk a körhintán, hogy a szilárd talajon állva fogunk csak igazán szédülni. Mégis ki kell szállnunk, mert a ringlispíl egyszer elszabadul.

***

Felhasznált irodalom:

  • Byung Chul-Han: Pszichopolitika, Typotex, 2020.
  • Byung Chul-Han: A kiégés társadalma, Typotex, 2019.
  • Evagriosz Pontikosz: Az imádságról in Vassányi Miklós: Vallástudományi Szemle, 2015.
  • Ismeretlen szerző: A Megnemismert felhője, A keresztény elmélkedés, Vigilia, Pázmány Péter Elektronikus Könyvtár, 1987.
  • Thomas Keating: Nyitott tudat, nyitott szív – az evangélium kontemplatív dimenziója, Filosz, 2006.
  • The method of Centering Prayer (a legegyszerűbb, csendes szemlélődő imaforma rövid, angol nyelvű összefoglalója), in Thomas Keating, The prayer of consent, Contemplative Outreach Ltd., 2006.