Valamikor régen én is megtanultam a szentenciát, hogy „református ember összekulcsolja a kezét, becsukja a szemét, lehajtja a fejét és úgy imádkozik”. A kéz összekulcsolása, a szem becsukása, a fej meghajtása azon túl, hogy egyenként is nagyon gazdag jelentéssel bíró összetett szimbólumok, és a test részvételét jelentik az imádságban, olyan test-technikák, amelyek az imádságeseményre való felkészülést, az Istennel való találkozásra történő összpontosítást segítik. (Ha nem ódzkodnánk annyira ezektől a kifejezésektől, azt is írhatnám, hogy afféle meditációs technikák – de inkább nem írom.) A kezek összekulcsolása például nem csak arra való, hogy – mint arra konfirmációi oktatáson a nagytiszteletű úr sokszor felhívja a gyermekek figyelmét – az ember ne babráljon imádság közben mindenfélével vagy ne lóbálja a kezét össze-vissza, hanem egyenesen az imádság lényegét szimbolizálja: azt, hogy amint az egyik kéz összefonódik a másikkal, úgy fonódik össze az imádságban az ember lelke Istennel. Arra utal, ahogy az ember bezárkózik a „belső szobába”, és kizár mindent, ami a külső világból zavarná, a transzcendensre összpontosít, s elszakad mindentől, ami immanens. Sokszor megfigyelhető, hogy az emberek nem „csak úgy” összeteszik a kezüket, hanem egyenesen szorítják, néha az ujjaik is belefehérednek, s ezzel önkéntelenül is kifejezik – kivált egy küzdelmes imádság alkalmával – hogy meg akarják ragadni azt a gazdagságot, amit Isten az imádságon keresztül ad nekik – ahogyan Jákób is megragadta azt a bizonyos angyalt. Sőt, van olyan értelmezési hagyomány is, amely a kéz tíz ujját olyan eszköznek tekinti, melynek segítségével könnyen meg lehet tanulni a tízparancsolatot. A bal kéz három középső ujja például széttárva W betűt formáz, ami az angol word („szó”) szó kezdőbetűje, s a harmadik parancsolat kapcsán arra emlékeztet, hogy vigyáznunk kell a szavainkra. A két kezünk így sajátos mnemotechnikai eszközként működik, de tekinthető meditációs segédeszköznek is, hiszen „előszámlálásuk” segítheti az Isten törvénye feletti elmélkedést. A kéz összekulcsolása pedig arra emlékeztet, hogy mit kell megvizsgálnunk az életünkben, minek összefüggésében kell bűnbánatot tartanunk s mit kell kérnünk az imádságainkban.
Térdelő pap szobra. Egyiptom, 19. dinasztia, Kr.e. 1295-1186. 
Votive (fogadalmi) szobrok, imádkozó kéztartással. Tell Asmar, Irak, Kr.e. 2900-2500 körül.
Vagy valami ilyesmi. Mert bármilyen szépek, mélyek és széles körben elterjedtek ezek az értelmezések, tulajdonképpen alig lehet tudni, hogy pontosan mit is jelent, mit szimbolizál és honnan ered az imádságos kéztartásnak az az összekulcsolt formája, amely a nyugati protestáns és a magyar református közösségekben ma is használatos.
A nyugati keresztyénség másik népszerű imádkozó kéztartásával – amelyet mi a katolikus vallásgyakorlathoz szoktunk kötni, jóllehet sokáig protestáns körökben is használatos volt – már talán jobb a helyzet. A kinyújtott ujjakkal mellmagasságban egymással szembe fordított, és így összetett tenyérrel való imádkozás „gesztustörténete” Európában viszonylag jól nyomon követhető, cserébe viszont nem kimondottan szívderítő. (Persze, érdemes lenne ezeknek a gesztusoknak az eredetét tekintve mélyebbre is ereszkedni, hiszen az egymással szembe fordított tenyerek imádkozó gesztusával a hinduizmusban is találkozunk, összekulcsolt kezekkel imádkoznak a sumér és akkád istenségekhez híveik, az alább részletezett orans kéztartás pedig az egyiptomi vallás rituális gyakorlataiban is megtalálható. Az egyszerűség kedvéért azonban maradjunk csak Európában.)
A keresztyének kezdetben nagyon különböző test- és kéztartással imádkoztak, bár olykor egyik-másik gesztus szorosabban kapcsolódott az imádság valamelyik típusához. Talán a legismertebb ilyen gesztust a római katakombák falfestményein látható „orans”-ábrázolásokról ismerjük: ezeken az imádkozó két kitárt karját könyökben kicsit behajlítva, tenyérrel felfelé fordítva, állva fordult Istenhez.
Az imádság gesztusa azonban a korai középkor folyamán jelentősen megváltozott, s az összetett tenyérrel térdelve történő imádság vált meghatározóvá. Ennek hátterében pedig az állt, hogy a keresztyénség egyre szorosabban kapcsolódott össze a feudalizmus társadalmi rendszerével, ezzel párhuzamosan az isteni és a világi hatalom képzetei is egyre jobban összefonódtak, annyira, hogy végül az Isten és az ember közötti kapcsolatot is a hűbéri rendszer mintájára képzelték el. Ez a szoros kapcsolat pedig megváltoztatta, egészen pontosan: összemosta az Isten és a király vagy a hűbérúr előtti hódolat kifejezésének formáit. Sok ábrázoláson látható, ahogy a vazallus a hűbérúr elé térdelve úgy teszi le az esküjét, hogy két kinyújtott tenyere közé zárja a hűbérúr egyik tenyerét. A gesztus valószínűleg a frankoktól terjedt el, és egyszerre fejezte ki az Isten és az általa az emberek fölé rendelt király előtti hódolatot – sőt olyan ábrázolás is fennmaradt, ahol valaki ugyanezzel a mozdulattal lép szövetségre az ördöggel és hódol előtte.
Mindez pedig nem csak a „sötét középkor” jellegzetessége. A 17. század közepén a protestáns Angliában nem a kéztartás, hanem a térdelés körül támadt polémia. Ennek során a térdelve imádkozást és általában az imádság és a kegyesség gyakorlásának külsőségeit kritikusan szemlélő – és egyre gyakrabban „katolikus szokásnak” tekintő – puritánokkal szemben az egyik vád vagy inkább gyanú az volt, hogy ha már egyszer elvetik az Isten előtti térdhajtás rítusát és nem hajlandóak így kifejezni a tiszteletüket előtte, akkor ez vélhetően odáig fajulhat, hogy a király előtti térdhajtás gesztusát sem lesznek hajlandóak gyakorolni, s nem is fogják tisztelni az uralkodót, ez pedig mindenfajta lázadáshoz, rebellióhoz vezet.
A puritánokkal szemben Magyarországon is sokszor elhangzott, hogy rebellisek, felforgatók, ám azokban a harcokban, amelyeket a kor egyházi struktúrájával vívtak, az imádkozás formáinak csekély szerepe volt, a térden állva mondott imádság pedig még a 18. század végén is bevett gyakorlatnak számított. A korszak legjelentősebb kegyességi könyve, az 1785-ben megjelent Keresztyéni tanítások és imádságok szerzője, Szikszai György is ajánlotta a híveknek. Szikszai általában nem írt semmit az imádság külsőségeiről. A penitencia, vagyis a bűnbánattartás összefüggésében azonban a mély és igaz bűnbánat testi kifejezéseként említi a térdre borulást:
„…bizonyos időket és napokat rendelj ki te magadnak, p. o. egy hétből, vagy két hétből, vagy egy hónapból egy napot, amelyen egész életednek bűneiről, melyek csak eszedbe juthatnak, megemlékezvén, azokon bánkódjál, törődjél és keseregj, magadat Isten előtt mélységesen megalázzad és a Jézus Krisztusban való hittel, térden állva, vagy a földre borulva kérj kegyelmet Őtőle.”
Ezek fényében persze kérdés, hogy miért, mikor és hogyan fogalmazódhatott meg a reformátusok közt az a gondolat, mely szerint egy „igaz református ember még az Isten előtt sem hajt térdet”? A térdhajtással való imádkozással szembeni tartózkodás okaként többnyire azt szokás megjelölni, hogy az uralkodói támogatással végbemenő katolikus restauráció során a reformátusokat kényszerítették arra, hogy térdet hajtsanak a feszület előtt, s az ellenérzés ebből, a közösségi szinten az üldöztetéstörténetekben továbbörökített traumából táplálkozik. Ehhez a magyarázathoz azután teológiai érvrendszer is társul, mely szerint a tiszteletnek a feszület előtt térdhajtással kifejezett gesztusa lényegében az első és a második parancsolat elleni vétség, vagyis bálványimádás, hiszen látható formában rögzíti a láthatatlan Istent, s ráadásul az emberi kéz alkotását helyezve Isten helyére vallásos tiszteletben is részesíti azt. A végső ok pedig – legalábbis a mindennapi szinten – az, hogy ezek afféle „katolikus dolgok”.
Talán ez az utolsóként említett szempont világít rá legjobban arra, hogy az egész kérdés mögött valószínűleg leginkább a közösségi identitás lehatárolásának problémája áll: ti azok vagytok, akik úgy csináljátok, mi azok vagyunk, akik így csináljuk, a különbségeket pedig megindokoljuk olyan érvek rendszerével, amelyek egyébként a számunkra fontos alapértékekre hivatkoznak.
Ezzel persze még nem adtunk választ az előbbi kérdésre, vagyis: miért, mikor és hogyan? Valószínűleg itt is, ahogy a középkorban vagy a puritánok esetében, a hatalomhoz való viszony és a politika alakította a történetet, hiszen a feszület előtti térdhajtás egyben a katolikus egyház mögött álló, vele összefonódó világi hatalom előtti térdhajtást is jelentette. Ez a feudális rendben gyökerező összefonódás azonban a 19. századra már egyre lazább lett. Ehhez kapcsolódott a nemzeti romantika hatása. A magyar történelemben a protestánsok vallásszabadságának kérdése szorosan kapcsolódott a nemzeti, tágan értelmezett politikai szabadság kérdéséhez. Ezt a kapcsolatot a nemzeti romantika úgy interpretálta, hogy a protestánsokat a nemzeti szabadság zászlóvivőnek tekintette, ezt a narratívát pedig csak tovább erősítették azok a 19. század derekán zajló események, amelyek során a protestánsok szembeszálltak az uralkodói önkénnyel, és olykor az annak eszközeként tekintett katolikus egyházzal is. Jó eséllyel a térdelve való imádságtól való radikális tartózkodás és az ezt megfogalmazó nem kevésbé radikális narratíva is ennek az időszaknak a terméke, s ebben az időszakban válhatott dominánssá az összekulcsolt kézzel való imádkozás is a magyar reformátusok között.
Ennek az egész hosszú fejtegetésnek persze nem az az értelme, hogy a politika, a világi hatalom lám, még a legszentebb dolgokat is milyen mélyen befolyásolja. Sokkal inkább arra szeretnék rámutatni, hogy a keresztyénség nem a világtól, annak folyamataitól elzártan létezik, hanem azzal nagyon szoros kapcsolatban – annyira szoros kapcsolatban, hogy az néha messze a tudatosítható szint alatt határozza meg azt, ahogyan a keresztyénségünket megéljük. Az imádság gesztusai nagyon sokféle jelentést hordozó szimbólumok, sokszor egyazon gesztus különböző kulturális környezetben más-más jelentést kaphat, nem is beszélve arról, hogy ezekre a jelentésekre még személyes rétegek is rakódhatnak. Sokszor azonban nem foglalkozunk ezekkel, úgy teszünk, mintha nem léteznének „csak” összetesszük a kezünket – s ezzel vagy szegényebbé tesszük magunkat, vagy pedig olyan sokadlagos jelentéseket emelünk a középpontba, amelyek nem az imádság lényegéhez tartoznak. Az összekulcsolt kézzel való imádkozás, ahogy fentebb láttuk, a „belső szobába” való belépés jelentését is hordozza, s ez a belső szoba a közelgő böjti időszak egyik kitüntetett színtere lesz. A böjt a penitencia időszaka, az önvizsgálaté. Érdemes egyszer, amikor magunk megpróbálására készülve összekulcsoljuk – vagy épp kitárjuk – a kezünket, arra is rákérdezni, hogy miért éppen így csináljuk, s mit jelent a lelki életünkben az a testi gesztus.
Abraham Bosse (1604–1676): Asztali áldás. Egy hugenotta család imádkozik étkezés előtt.