Luther

A „Luther” című film rendezője Eric Till, forgatókönyvírója Camille Thomasson, Bart Gavigan (2003). A filmet Magyarországon 2005-ben mutatták be.

Protestáns identitás témában ez a legerőteljesebb film, amit eddig láttam. Nemcsak azért, mert egy a világot, a történelmet és az egyházat is felforgató személy életét dolgozza fel, hanem azért is, mert az egyszerű nép (nem klérus) számára is érthető módon megszólaló kérdések és a vágyakozó szívben megfogant őszinte kételyek és az egyház tettei láttán megborzongok. Ezek a kérdések és kételyek jelennek meg Luther arcán, ezek szólalnak meg gondolatain és szívén keresztül.

Mialatt elmerülünk a művészien szép képkockákban és a szenvedélyben, mely a film minden részletét átjárja, közel érezzük magunkhoz a főhős személyét, együtt vívódunk és gyötrődünk vele cellája sötétjében az ördög vádjaival harcolva. Luther kimondja a mi ki nem mondott kérdéseinket. Amikor lelkivezetője nekiszegezi a kérdést: „Mit keresel, Márton?”, átéljük vele saját hitünk válságait és bizonytalanságát. Majd nagyott dobban a szívünk, mikor a reformátor szavakba önti a legmélyebb fájdalmát: „Egy irgalmas Istent, akit szerethetek, és aki engem szeret!” Az irgalmas Isten utáni vágy indítja el a reformáció útján, mely során lerombolja az addig ismert kegyetlen, irgalmatlan istenképet, kinek a szeretetét csak a jócselekedeteinkkel, ereklyék vásárlásával nyerhetjük el.

Egy fiú öngyilkossága felett érzett kétségbeesése döbbenti rá az egyház visszaéléseire s az ezzel együtt járó hamis, kegyetlen istenképre, hisz az öngyilkost eltemetni nem lehet. Megrendítő, ahogy Luther maga ássa ki zokogva a sírt, így lázadva az ítélet ellen, s ezzel egyben el is temeti addigi félelmetes istenképét.

A film innen felgyorsul, Luther sodródik az eseményekkel. Hamarosan ítélőbíróság előtt találja magát, akkor hangzik el híres mondata: „A lelkem Isten Igéjének foglya marad. A lelkiismerettel szembeszállni helytelen és veszélyes, így írásaimat visszavonni nem fogom. Itt állok, másként nem tehetek!”