A közös megérkezés az útitársak egyik legnagyobb öröme. Persze csak akkor, ha jó helyre érkezünk. Mert megesik, hogy mégha egy helyen, egy időben kötünk is ki, mégsem mindig ugyanoda érkezünk.
Pár napja a lovaskocsin gyakoroltuk az esti forgalmat ködös, esős, sáros időben egy borsodi kis faluban. Már szinte megérkeztünk, de még újabb és újabb feladatokat találtam ki. Végül ráfordultunk a kapura, már-már én is azt hittem, megjöttünk, csak bent szembesültem a csapdával.
Nem tudtam átmenni az udvaron lévő hídon … nem javítottam ki a sérült deszkát. Így szinte lehetetlen a kocsival betolatni a tető alá! Ráadásul, az udvaron még két nagy hókupac és egy személyautó is behatárolta a lehetőségeket. Azt hittem, megérkeztünk, és a legbonyolultabb feladattal találtam szembe magam!
Tolatás, Y forduló, újabb tolatás most épp az emelkedőn felfelé, aztán egy szép kanyarral ráhátrálni a kocsiszínre. Legalább az udvari lámpa égett, úgyhogy Juci meg én ügyesen, kapkodás nélkül egész szépen leparkoltunk.
Lovaskocsitól elszokott világunkban ilyenkor már mindenképp azt érezhetnénk, hogy megérkeztünk: a kocsi a garázsban, pikk-pakk, mehetünk megpihenni és felmelegedni egy bögre tea mellett! Azaz mégsem, mert bár a lovaskocsin jól átfázva és -ázva jogosan vágynánk egy finom forró teára, de a lovat előbb ki kell fogni!
Istrángok, hasló, farhám, rúdtartó szíj, hajtószár … kivezetjük a lovat, leszedjük róla a szerszámokat, helyükre tesszük mindet szép sorjában. Közben még mindig zuhog az eső. A kocsin is lehet még itt-ott igazítani, hogy kis részét se érje eső. Ha ezeket elrendeztük, akkor a lovat visszavisszük a helyére, esetemben ki a sötét kertbe, adunk neki szénát (korábban kapott egy almát is, mert nagyon ügyes volt, a végéig kitartott a figyelme). Ha mindez kész, akkor vethetem le magamról még mindig kint az ajtóban a gumicsizmát és a csuromvizes esőkabátot. Ekkor aztán jöhet a forró tea, na meg a kutyák üdvözletei.
Akárhogy is, advent idején ne vegyük olyan magától értetődőna megérkezést. Készüljük rá, gondoljuk át! Hová érkezik a lány, akinek az úton megkérték a kezét? Hová érkezik a vezető, aki nyugdíjba megy? Vagy egy társunk, akit előléptettek? Hová érkezünk, ha a lovaskocsin volt egy jó beszélgetésünk vagy egy fontos találkozásunk, felvettünk egy stoppost vagy egy megbecsült falubélit? Egy ideig együtt utaztunk, néha közelebb, máskor messzebb egymástól. Van az a távolság, amit a szavak nem tudnak áthidalni. És ha közelebb vagyunk egymáshoz, az érkezés akkor sem egyforma. Kinek több, kinek kevesebb idő kell ahhoz, hogy lelkünk az út sok-sok lehetőségéből az otthon melegében is megtalálja helyét. A lelki otthonban is. Ha templomba jövet nem azzal találkozunk, akire vagy amire számítottunk, vajon milyen gondolatokkal lépjük át a küszöbét? Amikor leülünk a padba, legyen az egy hátsó, az orgonapad, vagy egy mózesszék: vegyük számba, milyen szíjak maradtak még rajtunk!
Szemellenző – mit nem enged meglátni az ördög, vagy mitől óv meg általa az Úr?
Zabla – mivel van tele a szám? Ami a szívemben van, vagy van ott valami más is?
Hajtószár – az irányítás kinek a kezében van?
Sallangok – sok-sok felesleges hivalkodás, hogy jobb képet mutassak magamról…
És az istráng – milyen terheket is húzok magam után?
Vagy a farhám – meg tudom fékezni az utánam jövő vízözönt?
Számtalan és sokféle élethelyzetből érkezünk! Honnan jöttünk? Mi ért az úton minket? Hová érkeztünk?
Ha időt adunk, magunknak, a másiknak, egymásnak, akkor tiszta, őszinte, áldott találkozásaink lehetnek: otthon, a családban, a gyülekezetben … mert Isten megérkezik hozzánk!
fotók: Ferenc József és Pexels