Szabadulás az anorexiából

Tizenkilenc éves voltam, amikor kezdődött a mélyzuhanás.

Csúnyán összevesztem a nevelőapámmal és még aznap éjjel összepakoltam és megszöktem. Épp érettségi idején, sok volt a nyomás és a teher rajtam. Fél év múlva elhagyott az akkori barátom is, aki több volt, mint barát, kicsit az apámat is helyettesítette az életemben. Összeomlottam. Túl sok volt. Egy őrült fogyókúrába kezdtem. Nem tudom miért, de úgy éreztem, úgy, ahogy vagyok, nem vagyok elfogadható, így nem kellek senkinek. Folyton kalóriát számoltam, a gondolataim mindig az evés körül forogtak, hogy mikor és mennyit ettem. De akkor még tudtam uralkodni a gondolataimon.

Ma is emlékszem arra a pontra, amikor ez megváltozott. Volt egy pillanat, amikor valami ajtó teljesen kitárult az elmémben az addigi apró kis gondolat-nyitogatásaim hatására. Teljesen tehetetlenné váltam a gondolataimmal szemben. Addig én uralkodtam a gondolataimon, attól a ponttól kezdve azok uralkodtak rajtam. Megkötöztek, és a lelkiismeret furdalásom állandósult az evés miatt. Szörnyű volt ez az állapot, úgy éreztem minden időmet, energiámat elveszi, elrabolja tőlem ez az egész. Két percenként át kellett gondolnom, hogy aznap mit és mennyit ettem és akkor pár percre megnyugodtam, de két perc múlva újra jött a támadás, düh rohamok, kétségbeesés, majd újra átgondoltam az aznapi étkezésem, megint megnyugodtam 2 percre, de aztán jött a következő támadás….és ez így ment hétről-hétre, napról-napra, percről-percre. Az egyetlen megoldás az volt, ha napokig nem ettem, ilyenkor csend volt a lelkemben.

Még nem voltam keresztény, de azt éreztem, hogy egy rajtam kívülálló erő uralkodik rajtam, akinek az a terve, hogy szép lassan elfogyjak, meghaljak.

Egy év telt el így, mikor egy keresztény zenei fesztiválra keveredve megismertem egy lányt, aki elvitt egy gyülekezetbe, és átadtam Istennek az életem. Sajnos ezután sem történt meg a gyógyulás, de azt felfogtam, hogy a testem a Lélek temploma és erőltetni kezdtem az evést, minden dühroham és lelkiismeret furdulás ellenére. Picit híztam is, de lelki síkon ugyanolyan megkötözött, fogoly voltam. Nem tudtam kizárni a vádló gondolatokat, azt a sürgetést, hogy újra meg újra gondoljam végig az aznapi étkezésem. Volt, hogy egy étkezés után földön fetrengve ordítottam és könyörögtem, hogy távozzon el tőlem a Vádló, de ő nem ment el.

Tíz évig szenvedtem keresztényként, megkötözve, Krisztusba kapaszkodva, amikor Istenhez kiáltottam és kértem, hogy vegye el az életem, mert így nem akarok tovább létezni. Minden energiám a harcra ment el. Nem bírtam tovább. Haza akartam menni az Atyámhoz és végre megpihenni. 

Ekkor történt, hogy olvastam a Mennyei ember c. könyvet, amely egy kínai prédikátor szenvedéseiről szólt. Sok gyógyulás történt rajta keresztül és egy csodás szabadulást élt át a kínai börtönből, megnyíltak a börtönajtók, mint Péter előtt a Bibliában. Úgy éreztem, számomra is van szabadulás és imádkoztam, hadd találkozzam ezzel az emberrel, Jünnel. Valamiért úgy éreztem, az ő imái során szabadulást nyerhetnék.

Jün, megszökött  Kínából a családjával, Németországba menekültek. Majd egyik nap látom a hirdetést, hogy Jün Várpalotára utazik előadást tartani. Húsz percre onnan, ahol én élek! Persze a férjem és én is elmentünk. Tudtam, hogy lesz előrehívás és a betegekért imádkozni fog.

A csarnok tele volt emberekkel. A jobbomon egy barátnőm térdelt, a balomon a férjem. Később kiderült, hogy mindketten értem imádkoztak. Jün odaért hozzám, a fejemre tette a kezét és imádkozott. Egy percig sem tartott és tovább ment. De miközben imádkozott három ugatást hallottam a bal fülemben. Senki más nem hallotta. Ez bennem történt, akkor még nem értettem mit jelent, de ezzel egy időben történt még valami. Mintha Isten hatalmas keze zárult volna össze az elmém körül, mint egy vaspánt vagy vassisak, amin keresztül többé semmi sem képes behatolni, csak az, amit én beengedek. Attól a ponttól kezdve uralkodni tudtam a vádló gondolatokon, kizártam őket és szabaddá váltam. Egy teljesen új, minőségileg más élet következett!

Hála és dicsőség az Úrnak, aki a Szabadító!

Spurgeon igemagyarázatával zárom a soraimat, ami az utolsó kérdésemre is megadta a választ: “De Izrael fiaira a kutya sem ölti ki a nyelvét”  Csaphatnak félelmetes lármát, de nem árthatnak nekünk. Míg azok ugatnak, mi magasztaljuk Istent hatalmas jóságáért! Milyen édes ez a belső Csend!