Öt napja gyászban vagyok. Fogalmam sem volt, hogy ennyi könnyet el lehet sírni. Kiapadhatatlan. Mostanra csendesedett bennem a fájdalom, de valahol a hátam mögött hallom még a patak csörgedezését. Bánatfolyó, lassú, de van célja és egyenesen arra tart.
Január 3-án, vasárnap reggel, mikor kinyitottam a szemem, egyből eszembe jutott a lélegeztetőn lévő barátunk, és imádkozni kezdtem. Isten eszembe juttatta Lázár történetét. Nagyon erősen azt jelentette nekem, hogy Isten vár, egyhelyben marad, engedi, hogy elmenjen. Erős volt ez az érzés, majd azzal nyugtattam magam: de a negyedik napon feltámad!
Aznap este kaptuk az sms-t a barátunk feleségétől: könyörögjetek feltámadásért! Megállt a szíve! Sírtunk, dicsőítettünk, könyörögtünk. Tudtuk, hogy Isten képes a halottak feltámasztására! Bennem ott vízhangzott Lázár története.
Eltelt egy-két nap. Rég nem olvastam Igét, de emlékeztem, hogy a János 10-nél hagytam abba. Késztetést éreztem, hogy menjek a szobámba és folytassam János evangéliumát.
Kinyitottam a bibliám. János 11, Lázár feltámasztása… Nagyon felkavart. Szinte úgy olvastam, hogy Lázár neve helyén a barátunk nevét láttam. Csak sírtam, reménykedtem.
“Uram, íme, akit szeretsz, beteg”
“a mi barátunk elaludt, de elmegyek, hogy felébresszem. A tantványok nem értették, pedig Jézus a halálról beszélt … meghalt”
“négy napja van a sírban.”
“Uram, ha itt lettél volna nem halt volna meg”
“Feltámad a testvéred!Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor az utolsó napon! Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki hisz énbennem, ha meghal is, él … és, aki él és hisz énbennem az nem hal meg soha!”
“Jézus könnyekre fakadt.” Együtt sírt velünk.
“Nem mondtam-e neked, hogyha hiszel meglátod az Isten dicsőségét?”
“Jöjj ki … és kijött a halott!”
Szerdáig, a negyedik napig reménykedtem, hogy minden így történik majd. Isten engedte meghalni, de megdicsőíti magát a feltámadásban.
Akkor még ezen a földön vártuk a feltámadást. Elképzelhetetlen, felfoghatatlan volt számomra, de tudtam, ha Isten akarja, meg tudja tenni! Neki nincs lehetetlen!
Most már tudom, hogy Isten nem ígéretet adott nekem Lázár történetével, hanem vígasztalt mindannyiunkat, akik sírtunk.
“Én vagyok a feltámadás és az élet! Aki hisz énbennem, ha meghal is, él … és, aki él és hisz énbennem az nem hal meg soha!”
A barátunk él! De el kell őt engednünk ezen a földön.
Bátorítanunk kell az özvegyet, és támogatnunk az árvákat. Most ez a következő feladat.
Azt érzem, hogy a barátunk halála vízválasztó. Felkiáltójel a keresztény világnak. Nem azért, hogy okokat keressek az értelmetlennek, hanem, mert valóban megrendít, felszólít.
Szörnyű, hogy ennek kellett történnie, hogy felébredjek. Felébredjek és fentről ránézzek az életemre és erre az elveszett világra. Hogy megértsem: a “virrasszatok és imádkozzatok!” – nem üres beszéd!
Hogy a halál a küszöbön áll és nem válogat.
Ez az eset felébresztett és átértékelt bennem sok mindent: Én készen állok-e elmenni ebből a világból? Van-e bennem halálfélelem? Van-e elintézetlen, lezáratlan ügyem? Mi a maradandó feladatom a világon? Mik azok a bizonyos mennyei kincsek, amiket gyűjtenem kell? Komolyan veszem-e, hogy emberek halnak meg és nem ismerik Krisztust? Magányosan, egyedül, rettegve a haláltól. Ki viszi el nekik a hírt, hogy van feltámadás? “Aki benne hisz, ha meghal is él!”
A barátunk előre ment. Ami nekünk még csak reménység, neki az már a valóság!
Miután kikiabáltam magam, sírtam és perlekedtem az ÚRral, ezt mondta nekem:
“ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!”
