Nehéz? – Az Istenképű ember

Letörölt | vallomás az elveszettségből

Furcsa éppen egy paradigmaváltásban élni, s megélni a szingularitást. Nem kódolható az, ahogy a képtelenségek megtörténnek, és a maradék viszonyítási pontok is megszűnnek.

Önazonosságunk rég elvesztettük már, amikor Isten kezét elengedtük. Elhittük, hogy büszkén kiegyenesedve állni tudunk Ég és Föld között. Elhittük, hogy ha felálltunk, állva is maradunk, és azt is, hogy mindez csak rajtunk múlik.

Mikor elkezdett remegni a lábunk, gyorsan építményeket emeltünk, amikre felmásztunk, majd rárogytunk, végül beléjük kapaszkodtunk.

De az építmények leomlottak, s mi zuhanás közben hatalmas karmozdulatokkal letöröltük a horizontot. Legalábbis amennyit belőle látni véltünk.

Zuhanás közben nem vettük észre, hogy már az alvilág bugyrait törölgetjük, tisztogatjuk.

Szép fényesre. S közben látni kívánjuk a ragyogó Napot, és meghódítani a világmindenséget.

A világmindenséghez egyre közelebb kerülünk, miközben az egyre távolabb van tőlünk. Szívünk megszakad az igyekezetben, mert már azt sem tudjuk, mi után igyekszünk.

Száguldva sietünk a Semmibe, magunk mögött hagyva lényünket. Csodálkozunk, hogy nem vagyunk sehol, s hogy nem vagyunk senkik sem.