Protestáns szigor

A protestáns tanításnak máig meghatározó eleme (minden egyházban), hogy Isten kegyelmét, megbocsátását nem lehet kiérdemelni. Krisztusban maga Isten veszi le rólunk a bűn terhét és fogad vissza szeretetébe. Fiatalkoromban felszabadító hatást tett rám, sőt megtérésélményt váltott ki bennem ez az üzenet. Azóta viszont nagyon sokféle protestáns közösséggel, felekezettel kerültem kapcsolatba, és szembesültem egy olyan tendenciával, melyet kevéssé tudtam összeegyeztetni a teológiai tanításokkal, mégpedig hogy mi, protestánsok Istent gyakran szigorúnak és talán távolinak is tapasztaljuk. Ez az állításom sok olvasóból tiltakozást válthat ki. Azonban az itt következő megfigyelések azért tűnhetnek majd egyoldalúnak, mert írásom célja az építő, önreflexiót segítő kritika, vagyis éppen a protestáns lelkiség egyoldalúságainak kiélezése, a buktatók kiemelése.

Kamarás István szociológus 2009-ben megjelent felmérésében az istenkép és az Istennel való kapcsolat személyességét és bensőségességét, illetve a világhoz való hozzáállást vizsgálta hét magyar keresztény egyházban (és néhány más vallási csoportban). A skála egyik végpontjára azok kerültek, akik számára Isten inkább távoli, hatalmas, rajtuk kívüli, parancsoló, ítélő, személytelen szellemi erő, király, apa és mester, a másik végére pedig azok, akik számára inkább közeli, a hívőben benne levő, biztató, vigasztaló, személyes, anya, barát, szerető társ. A legtávolibbnak a reformátusok istenképe bizonyult, jóval lemaradtak a pünkösdiektől és a baptistáktól is. Az ember és a világ megítélésében valamennyi protestáns csoport jóval negatívabb a katolikusoknál. A kutató szerint a világot és az embert jónak látó, abban Isten jelenlétét tapasztaló hívők elfogadóbbak, és nyitottabb attitűdöt mutatnak a szexualitással és a szerelemmel, a látványosságokkal, a kultúrával szemben. És minél inkább konzervatív irányba mozdulunk el a protestáns spektrumon, a különbözőség annál markánsabbá válik.

Hogyan lehetséges ez egy olyan vallási mozgalomban, amely Isten szeretetét, kegyelmét hangsúlyozza, és amelynek fő vívmányaként tartjuk számon, hogy felértékelte az evilági életet, megkérdőjelezte a szent és a profán, a világi és a klerikus élet elkülönítését?

„Az ég oly messze van, még messzebb tőled én”, énekeljük a református templomokban. Vajon lehetséges, hogy ez a sor mélyebben belevésődik az emberi szívbe, mint az ének folytatása: „szent igédben írva van, irgalmad enyém”? Az emberi lélek Istenhez való viszonya nagyon összetett és titokzatos. A tudatosan elfogadott teológiai tanítás csak a jéghegy csúcsát képezi. “Ami írva van”, azt elolvassuk a Bibliában, és a legtöbb esetben serényen belénk sulykolja a hívő közösségünk (akár gyerekórán, akár később). De más a kognitív hittartalom, és megint más az, ahogyan érzelmi, pszichológiai szinten megéljük azt. A protestáns spiritualitásban nagyon fontos az önvizsgálat és a bűn ellen való harc. És mivel az ember szorongó lény, aki kisgyermekkorától kezdve, szülei elvárásai alapján kialakítja a maga felettes énjét, és későbbi életében is többnyire igyekszik – lelke mélyén – megfelelni követelményeinek, pszichés berendezkedése ellenáll az ingyen kegyelem, az isteni megbocsátás befogadásának. Így aztán Istent, nem annyira tudatosan – gyakran az olvasottak, hallottak ellenére – megtesszük szigorú, magas elvárásokkal rendelkező apának.  Ezt a tendenciát erősíti, hogy a protestáns teológiában Isten ítéletének központi szerepe van. Természetesen az ítélethirdetést általában az irgalom és a bűnbocsánat evangéliuma kíséri, de ebbe olykor nagy adag kétértelműség vegyül. Például egy másik, mind evangélikusok, mind reformátusok számára ismert régi ének („Szelíd szemed Úr Jézus”) azt mondja, hogy Jézus szelíd szeme “jól látja minden vétkemet,” sőt, “vádat is emel” ellenem. S az utolsó sorban: “Elítél bár, lásd, én megint / Csak várom, hogy majd rám tekint szelíd szemed, Úr Jézus”. Az ének az ítélet mély átérzésével és a szorongó remény kifejezésével zárul, hogy talán egyszer majd valamikor rám tekint az Úr.

Isten távoliságának érzete összefügghet azzal, hogy a protestantizmus a szót, az írott szöveget és a hitvallást mindennél fontosabbnak tartja. A fejlődéspszichológia szerint a csecsemő életének nyelv előtti (preödipális) szakaszát az anyával való kapcsolat dominálja, a nyelviség megjelenése inkább az apához társul. Freud és őutána mások vetették fel, hogy az anyával való teljes egység és szimbiózis állapotában nincsen szükség szavakra. A szavak később érkeznek, és már csak helyettesítik a közvetlen, testi, anyagi, érzéki – illatok, ízek, érintés által létesülő – viszonyt. Még inkább így van ez az írott szöveggel. Szokták mondani, hogy képeslapot akkor írunk, ha a másik nincsen kézzelfogható módon jelen. Az Istennel való kapcsolatra alkalmazva ez azt jelentheti, hogy “a szent igédben írva van” nem biztos, hogy meg tudja szüntetni azt a hatalmas érzést, hogy “az ég oly messze van”. A protestantizmus jelentősen visszaszorította a testi, anyagi, érzéki közvetítés lehetőségét Isten és ember között. A testi gesztusokkal, liturgikus, szimbolikus cselekményekkel szemben a protestáns hagyomány a tanítást, a hitvallást részesíti előnyben. Ám az, ami a fejben lakozást vesz, nem feltétlenül száll le a szívbe, még kevésbé a testbe. És ez így van még akkor is, hogyha bizonyos protestáns irányzatok igyekeznek sok érzelmet, drámát belevinni az igehirdetésükbe és a hitéletükbe. Talán ez magyarázhatja azt is, hogy a protestáns karizmatikus mozgalom – mint ellenhatás – sokkal szélsőségesebb formákat ölt, mint a katolikus egyházban.

A vallástudomány egyik sokatmondó megfigyelése is segíthet e jelenség megértésében. Minden vallásra igaz, hogy a vallási élmény alapvetően ellentmondásos: e földi világban mindig egyszerre éljük meg eredendő Istenhez tartozásunkat és a tőle való elidegenedettségünket. E kettő mindig dialektikus feszültségben marad, mégis, hol az egyik, hol a másik pólus nyomja rá inkább a bélyegét egy-egy vallási mozgalomra, és egy vallás történetében is van ingamozgás. A nagy protestáns filozófus-teológus Paul Ricoeur az első tendenciát “megmutatkozás”-nak nevezi (manifesztáció vagy szakramentális szemlélet), a másodikat “meghirdetés”-nek (proklamáció vagy prófétai szemlélet). Az első irányultság inkább visszafelé tekint, teremtésközpontú, így a világot alapvetően jónak, Isten jelenlétével telítettnek látja. Számára Isten “megmutatkozik”, kifejeződik az emberben, a természetben, a kultúrában. A második, a prófétai irányultság a jövőbe tekint, és az eljövendő Isten országa felől közelítve a jelen világ romlottságát és az ember bűnösségét hirdeti. Ricoeur szerint a prófétai szemlélet a szakramentális megalapozás nélkül szigorúvá, fanatikussá, illetve túlságosan kognitívvá, “agynehézzé” válhat, míg a szakramentalizmus prófétai ellensúly nélkül a beérkezettség, a jelennel való megelégedés hamis illúzióját keltheti.

A reformáció a prófétai szemlélet legerőteljesebb berobbanása volt az európai vallásosság történetében. Minden csodálatos ajándéka és erénye ebből fakad, éppúgy, mint egyoldalúságai. Isten igéjének kétélű kardját emeli magasra. Isten szava fájdalmasan belehasít a szívbe, feltárja a fekélyt és gyógyítja. Megítéli a világ romlottságát, és vagy arra késztet, hogy az Urat szolgálva átalakítsuk a környezetünket, az Isten országa aktív munkásaivá váljunk, de előfordulhat, hogy hatására elfordulunk a világtól, és az egyetlen missziónk az lesz, hogy kimentsük belőle a lelkeket. Az Ige kettéhasít, botránkoztat, választásra hív. A “vagy-vagy” drámáját tárja elénk, és elutasítja az “és-és”-t. A krízis görög szó, az “elválaszt, eldönt” igéből származik: ebből ered kritika szavunk. A protestáns identitás meghatározó eleme, hogy protestál, kritizál, változásra hív. Ebből nyerte történelme folyamán azt a forradalmi energiát, amely jelentős változásokat vitt véghez minden olyan társadalomban, ahol elterjedt. És ha ezt az energiát elveszíti, ha egy protestáns egyház a status quo oldalára áll, akkor identitásválságba kerül. Ezt láthatjuk például a magyar református egyházban, amely ma az egyik legkonzervatívabb egyház az országban.

Így jobban megérthetjük protestáns kegyességünknek egyik meghatározó jellegzetességét, az aktivizmust is. Az Istenhez és a világhoz való viszonyunkból következik, hogy életünk középpontjában a szolgálat, a világ javáért való munkálkodás áll. Sokunkat tölt el félig-meddig tudattalan nyugtalansággal minden olyan pillanat, amelynek spirituális hasznosságáról nem tudunk számot adni. Igaz, hogy a reformáció felértékelte a világi életet és a világi hivatást, de ez nem feltétlenül a világ pozitív szemléletéből következik. (Szemben a katolikusokkal, mindegyik Kamarás által vizsgált protestáns egyház többségében egyetértett a “a világ alapjaiban véve gonosz és bűnös” kijelentéssel.) A világra való nyitottságot az indokolja, hogy Isten szolgálatának terepe számunkra.

Ennek a szemléletmódnak megvannak az árnyoldalai is. Kiélezi a látásunkat Isten ítéletére, érzékennyé tesz a bűnre saját magunkban és a világban – de ha valóságszemléletünknek ez a kiindulópontja, ha nincsen egy nagyon erős pozitív megalapozás, akkor nehéz teherré válhat a mindennapokban. Teológiailag fogalmazva, fontos, hogy a megváltástant (szótériológia) erős teremtéstan, Krisztus keresztáldozatának hirdetését pedig a megtestesülés alapozza és előzze meg. Mielőtt megítélném a világot és önmagamat, nagyon mélyen meg kell gyökerezzen bennem a világ teremtett jóságának és a saját teremtett értékességem tudata. Testetöltésével Isten messzehangzó igent mondott az anyagi világra, és az ember mivoltra. Jelen van az anyagi világban és a közönséges emberi dolgokban, a kultúrában, a művészetben, a természetben. Isten nem csupán az Ő országáért folytatott hadművelet kapitánya, akinek a háborújában folyton drámai döntéseket kell hoznunk, az ő kétélű kardját suhogtatnunk. Az ember nem élhet folytonosan harci lázban. A “még nem”-ért való munkálkodást a “már igen” bizonyosságának kell megalapoznia. Istent mindenekelőtt szemlélni kell, s csak azután szolgálni. Ebben segíthet például az – értelmetlennek tűnő – liturgia, a nem didaktikus, nem missziós célokat szolgáló, szintén üdítően értelmetlen művészet, vagy a csendes, kitartó, imádságos figyelés, amely megnyitja szemünket az élet kegyelmének titkára, Isten jelenlétére az emberek közötti szeretetáramlásban, a szépségben, de Krisztus keresztje révén a szenvedésben is.

Ha a kedves olvasó egyoldalúnak találja ezt az írást, az azért van, mert a célja egy hagyomány egyoldalúságainak kiélezése volt. Ugyanakkor azt is hozzá kell tenni mindehhez, hogy nincsenek már “vegytiszta” lelkiségek: a huszadik század során a katolikus és protestáns teológia bizonyos ágai sokat közeledtek egymáshoz, az ökumenizmus és a világháló korában a lelkiségi mozgalmak áttörik a felekezeti határokat (gondoljunk például a Cursillo-mozgalomra vagy az Alfa-kurzusra). Fontos azonban megőrizni a sajátos értékeket. Prófétai energia nélkül, ami a protestáns hitnek elidegeníthetetlenül sajátja, a kereszténység bálványimádó, statikus vallássá válna, fals harmónia és sterilitás fenyegetné. Felekezeti identitásunkat egyrészt tehát őriznünk és ápolnunk kell, másrészt ökumenikus nyitottsággal ellensúlyozzuk, nehogy bezárkózott provincializmussá váljon, ami nem csak a spirituális egészséget veszélyezteti, hanem Krisztusnak és egyházának egyetemességét kérdőjelezi meg.