Azt tapasztaltam, hogy időnként “ki kell utaznia az embernek az életéből”, hogy “kívülről” nézzen rá – ezt a fizikai értelemben vett messzebbre utazás segíti. Ilyenkor maga az utazás is már fontos, ihlető, eszméltető, ahogy az idegenbe való megérkezés is.
Először az ember körülnéz, befogadja az idegen tájat, világot. Aztán csak figyel a csendben mindarra, amit ez az idegenben lét a lelkében megszólaltat. Sokat köszönhetek az ilyen fizikai és egyben spirituális elutazásoknak.
Amikor megpróbálom körülírni, mit jelent protestánsnak lenni, akkor két “elutazás” jut eszembe, ami ebben sokat segített.
Az egyik: megtérésem után nem sokkal, kamaszos lázadással, porosnak és szűkösnek találtam azt a református miliőt, amiben akkor éltem. Hát “kiutaztam” belőle. Talán nem fontos most merre, hová. Sokat láttam, tanultam – és aztán egy testvéri érintésre, és vele egy szeretetteli közösségi gesztusra, elkezdtem visszavágyódni, és másképp látni azt a lelki örökséget, amit hátam mögött hagytam. Nagyon lassan oldódni kezdtem, és szép ritmusban egybeépült bennem az eredeti lelki hátterem az elmenetel alatt kapott tapasztalatokkal. Lassan megszületett bennem az irgalom református hagyományaimmal és egyházam jelenével kapcsolatban.
A másik: amikor megismertem valakit, aki felfedte előttem, és rácsodálkoztatott a (teljes) lelkiségtörténetre, annak nagy gazdagságára, melynek részei az enyémtől eltérő, általam nem ismert vagy félreértett, félreértelmezett spirituális örökségek.
Elkezdtem hát ezeket lassanként megismerni. Egyre nyitottabb és megértőbb lenni, különösen a katolikus lelki örökséggel. Emberek, mozgalmak színes képe tárult elém, koptak az előítéletek, növekedett az ismeret, és ezzel járt egyfajta alázat, öröm, összetartozás-élmény. A sok új barát közül Feltámadásról nevezett Lőrinc testvér könyve az imádságról, Szt. Ágoston Vallomásai, Clairvaux-i Szt. Bernát írásai, és legfőképpen Assisi Szt. Ferenc élete, egyáltalán a különböző szerzetesrendek létrejöttének történetei, és a napi lelki olvasmányaim mellett Krisztus követése Kempis Tamástól nagy hatással voltak rám.
Ez egyrészt spirituális értelemben vett gazdagodást jelentett számomra; másfelől egy újabb kritikus attitűdöt hozott saját “belakott” és ismert protestáns “ítéleteimmel” és formáimmal kapcsolatban. Valamiféle felháborodást, hogy miért “zárták el ezeket előlem”, miért neveltek ezekkel szemben ellenállásra, de minimum gyanakvásra. Aztán ez a többéves kitérő, óvatos lelki kirándulás is véget ért, illetve intenzitása alábbhagyott. Újra kezdtem visszavágyódni arra az otthonosságra, amit a saját lelki örökségem jelent. Kezdtem a megtett út fényében és árnyékában észrevenni, miért jó protestánsnak lenni. Azonban lekopott az a gőg, amely a többi lelki örökséget lenézi, negligálja, megbélyegzi. Sőt egyfajta szintetizálás történt bennem, anélkül, hogy hűtlenné lettem volna azokhoz az alapokhoz, amiket konfirmáció óta kaptam.
Mi protestánsok nagyon gyakran úgy definiáljuk magunkat, hogy mik nem vagyunk. Másokhoz képest akarjuk megmondani, kik is vagyunk. A lelkiségtörténetben időben visszafele nézve, arról beszélünk, miben különbözünk a katolikusoktól, miben tudunk többet, miben “haladtuk meg” őket, hogyan “javítottuk ki a csorbát”, amit ők jelentenek. Ez az attitűd valószínűleg a reformáció forrásvidékéről származik, abból a sok történelmi küzdelemből, amit eleinknek meg kellett vívnia, sok szenvedéssel, sok vérrel, hogy hűségesek maradhassanak felismeréseikhez, sőt, hogy egyáltalán megmaradjanak. Ennek újrafelfedezése megrendítően hatott rám, a reformátorokkal együtt fájt az egyház akkori állapota.
Ezt látni kell, nem lehet eltagadni, identitásunk része, és erőt adhat elődeink harca. Ugyanakkor szabadok lehetünk arra, hogy ne innen, ne ebből a sebből ítéljük meg a teljes katolikus világot múltját és jelenét illetően.
Ahogy a történelmi protestáns felekezetek (ahová tartozom, amit örömmel vallok már lelki otthonomnak, annak hibáit ismerve, talán értve is), úgy az elmúlt évtizedekben az újonnan keletkező kisebb felekezetek más spirituális mozgalmakhoz képest próbálták magukat definiálni, mondjuk ki: azokkal szemben, azok ellenében. Talán ez a mi protestáns betegségünk.
Sokat jelentett, amikor hallottam valakitől, hogy a “protestáns” alapvetően nem azt jelenti, hogy valami vagy valaki ellen lépünk fel, hanem valamiért, valakiért.
Ahogy a fent leírt utam azt a változást is hozta, hogy lehetek protestáns úgy, hogy elismerem – bár igen értékes és otthonos az én lelki örökségem, felfedezni való és kimeríthetetlen – nem a miénk az egyetlen út. Más spirituális örökségek lehetnek éppen olyan érvényesek, mint az enyém, sőt együtt, egymást kiegészítve, tisztelettel és a megértés készségével közeledve egymáshoz, találkozhatunk, és együtt ábrázolhatjuk ki Krisztust.
Ezt nem valamiféle posztmodern “valahol mindenkinek igaza van”, hanem tisztelet, és annak a valóságnak az elismerése, hogy Krisztus nagyobb, mint a mi kategóriáink, hogy sem az igazságot, sem Jézust magát, nem birtokoljuk, hanem Ő birtokol minket – minket is.
Egyszer ciszter Ákos atya azt mondta a kelenföldi baptista imaházban egy ökumenikus alkalmon: jobb lesz hozzászokni, hogy így “össze vagyunk öntve”, mert a Mennyben is így lesz. Hát igen.
Mit jelenthet protestánsnak lenni? Négy szóban szeretném végezetül ezt megfogalmazni: történet, hitvallás, formák, kincsestár.
1.) A protestantizmusnak van egy történetisége, ami nem évszámokat és történéseket jelent csupán, hanem azt, ami elődeink lelkében történt, Isten és köztük; vagy éppen azokban a spirituális közösségekben, melyekben ők éltek. Ezek rengeteg mindenre tanítanak bennünket Istenről, hitről, imádságról, közösségről, egyházról.
2.) Nekünk, protestánsoknak fontosak a hitvallásaink, melyek megírásuk korábban elődeink válaszai voltak, gondolkodásuk lenyomata, azokra a spirituális kérdésekre, melyek őket foglalkoztatták, vagy éppen a maguk korának kérdéseiként rájuk nehezedtek. Ezek az iratok inkább párbeszédre hívnak bennünket velük, és egyben bennünket is kérdeznek és motiválnak arra, hogy újragondoljuk, válaszainkat megfogalmazzuk, vagy éppen gondolkodásunk végén, tisztelettel gondolva elődeinkre, rácsodálkozással megismételjük az ő szavaikat.
3.) Protestánsnak lenni alapvetően tartalmat jelent és nem formákat – de tény, hogy elődeinktől örököltünk bizonyos formákat, melyek identitásunk és kegyesség gyakorlásunk részei. Talán ezekkel érdemes a legkritikusabbnak lennünk, ugyanakkor óvatossággal és tisztelettel, előbb megértve és beleállva elődeink gyakorlatába, mielőtt változtatnunk rajtuk. Hiszen a régi formák egyben kapcsolódást is jelentenek a Régiekhez. Nem kell tehát félnünk sem a régi formáktól, sem azok megváltoztatásától.
4.) Nem utolsó sorban protestánsnak lenni azt jelenti, hogy tudhatunk egy kincsestárról, ami a miénk, ahová szabad bejárásunk van, amit ismerhetünk, amiből meríthetünk. Protestáns hősök, lelki tanítók, sok gazdagságot termő spirituális mozgalmak, kegyességek, énekek, imádságok, prédikációk, teológiai írások, épületek, hatalmas szellemi örökség! Nemrég valaki azt mondta, minek mennek az emberek külföldre, amikor itthon, hazánkban is annyi szépség van, amit nem is ismernek. Részben ez igaz, saját protestáns kincsestára ismeretére nézve is. Ugyanakkor jó külföldre menni, és elcsodálkozni, mennyi szépség van máshol, mennyi hasonlóság a mienkkel, és mennyi egészen különböző csoda.
Ezért mondom: miénk minden, minden keresztény/keresztyén felekezetnek, minden lelkiségnek a kincsestára – a magunkénak azonban különösen jó íze, illata van, mert otthon vagyunk benne.