Sebeid árán

Szégyen szirmaimtól
szabadítasz,
hogy lélegezni tudjak,
lehántod rólam
a múltból szőtt
emlékeket,
a puszta létezés fájdalmát,
a kapott, hozott sebek
vérző tátongását
egyre mélyebbre hatolsz
s én tisztulok,
mezítelenségem
egyre nyilvánvalóbb,
fáj, de neked jobban,
sebzett kezed marja
a belőlem szivárgó
megfosztottság és szégyen,
sebeid árán gyógyulok,
fájdalmak férfia,
betegség ismerője,
egy vagy a sebemmel,
egy vagy maró szégyenemmel,
egyek lettünk a fájdalomban,
s végül: örömbe öltöztettél!

“…a szégyen feloldásához arra van szükségünk, hogy tanú előtt tárjuk fel a lelkünk sötét titkait. Akár mi követtünk el ocsmány bűnöket, akár ellenünk követték el azokat…Nem Istennek van szüksége tanúra, és nem is a tanúnak, hanem nekünk magunknak. A tanú képviseli az igazságot, ő tükrözi vissza számunkra, hogy akármi történt is, elfogadhatók és szerethetők vagyunk. A tanú emlékeztet minket arra, hogy a mérgező szégyen mocska nem azonos velünk, önmagunkkal. A tanú ölelhet meg minket, miután feltártuk a szívünket. A tanú jelenléte teszi tehát átélhetővé, hogy meggyógyultunk….A presztizsvesztéstől való félelmünk csak a mérgező szégyen diktálta délibáb, amely megfoszt minket a valóságos szabadulás örömétől…” (Bolyki László: Kegyelem és kalmárszellem)