Füzesi Manuela: Ráháb zsoltára – Szabadulás a szexuális zaklatás szégyenéből könyv nemrég látott napvilágot a Harmat Kiadónál.
A Ráháb zsoltára új ének, a szabadulás éneke. A Szentírásban a zsoltáros akkor énekel új éneket az Úrnak, amikor megtapasztalta szabadítását szorult helyzetében. Az újonnan átélt szabadítást nem tudja visszaadni a „régi ének”; Isten újabb cselekedete új éneket hív elő népe szívéből.
Az örömhír az, hogy az új énekek születésének ebben a világban nem lesz vége, a szabadítás énekei nem némulnak el Isten népének közösségében. Ennek bizonysága ez a történet, ezt énekli meg a szerző a címadó imádságban. Ráháb zsoltára a mélységben, a sötétségben formálódik. Az olvasónak a szerzővel együtt végig kell járnia a bűn és a fájdalom mélységét. A szabadulás a valóságban kezdődik, ott, ahol semmi reménység nem mutatkozik. Az evangélium természete ez: ott győzedelmeskedik, ahol nincs emberi megoldás. Nem kisegíti az emberit, hanem életre hívja a lehetetlent. Ennek vagyunk tanúi, amint feldereng a gyógyulás reménysége, majd amint nyomon követjük ennek útját a szerző életében. Igaz, hiteles, valóságos út, minden küzdelmével együtt.
Bő tíz évvel ezelőtt szorult helyzetben magam is az Úrhoz kiáltottam. Látva keresztény testvéreim nyomorúságait, széthulló életeket, mint lelkipásztor könnyek között kérdeztem: hol van a gyógyulás Isten népében? Ha az evangéliumban jelen van, miért nem tapasztalunk ebből sokkal többet? Füzesi Manuéla története megerősít: ha Isten népe kéri Isten gyógyításának ajándékát, ő hűséges, és ma is készséggel ajándékozza magát megtört szívű gyermekeinek.
Adja az Úr, hogy a Ráháb zsoltára a gyógyulás forrása legyen mindazoknak, akik minden emberi reménytelenség ellenére reménységgel veszik kézbe e könyvet.
(A könyv hivatalos ajánlója Lovas András református lelkipásztortól)
***
Részletek a könyvből:
„Azt, hogy mi az apa és mi a gyermek, mi a férfi és mi a nő, mi a test és mik annak a határai, mi a szexualitás és mi a gyöngédség – mindezeket emberek írják a szívünkbe. Nem szavakkal, nem verbálisan, nem tudatosan, hanem azzal, ahogyan bánnak velünk. Ha kisgyermek- és serdülőkorban zaklatnak szexuálisan, rendszeresen, családon belül, pont azok, akiktől az életnek ezeket az alapvető igazságait tanuljuk, akkor természetes, hogy minden fogalom rosszul, torzan és bizonytalan körvonalakkal íródik be a szívünkbe. Ezek a hamis, beteg módon bevésett fogalmak aztán nem alkalmasak arra, hogy reális tükröt tartsanak elénk mindarról, ami történik velünk. Ahhoz, hogy tisztán lássunk, Istennek át kell vennie az uralmat a szívünkben. Nem „csak” üdvösség tekintetében, nem „csak” az életünk megmentésére, hanem azt is lehetővé téve, hogy Jézus szabadon berendezkedhessen a szívben. Ha ez megtörténik, Jézus átszimbolizálja a szívünket, átírja a kórosan bevésődött fogalmakat, és akkor elkezdődik a gyógyulás.”
(Megcsonkítva” c. fejezet – 39-40.o.)
„A bűnbocsánatért való folyamatos könyörgésben átéltem Isten kiapadhatatlan irgalmát. Akárhányszor borultam elé annak a szégyenével, terhével, hogy „Uram, megint elbuktam, nem tudom elérni, nem tudom megőrizni a szabadságomat”, ő mindig felemelt. Mindig.
Hívő életem első időszakában rengeteget küzdöttem azzal, hogy úgy éreztem: Isten nem szeret engem. Nem kérdőjeleztem meg a megváltásom, a megmenekülésem, az üdvösségem valódiságát. Erre nézve erősen meggyőzött a tanítás: ha hiszed, hogy a bűneid miatt teljes kárhozatot érdemelnél, ha hiszed, hogy egyedül Isten Fiának áldozata vált meg a megérdemelt kárhozattól, ha ezt a váltságot kéred és elfogadod, akkor az a váltság a tiéd. „Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van.” (Jn 3,36) Pont. Minden elemét hittem. A folytatásra nézve azonban valami olyan torz kép formálódott bennem, hogy Isten ugyan Jézus Krisztusban nekem is odaadta a teljes váltságot – azért, mert Isten „korrekt”, és tudja, hogy nekem sem lenne más esélyem –, de nem szeret. Beengedett az országába a megtérés által, de mégsem vagyok szívesen látott tagja ennek az országnak. Bent vagyok jog szerint, de nem szeretett személyként. Ott vagyok az üdvözültek sorában, de kilógok a sorból.
Az évek küzdelmei alatt azonban oly sokszor tapasztaltam, ahogyan az összetörten, őszinte bűnbánattal, térdre rogyva elmondott imáimban Jézus tapintatos szeretettel felemelt, oly sokszor hirdetett nekem bocsánatot, annyi finom vagy markáns jelét adta szeretetének (egyszer egy szellőben egészen konkrétan meg is simította az arcomat), annyi áldást árasztott rám, annyiszor ujjongott fel a szívem a túlcsorduló örömtől egy-egy érintése nyomán, annyiszor tapasztaltam jelenlétét, közelsége, ahogyan a zsoltáros mondja, olyannyira jó volt nekem – hogy a szeretetlenség hazugsága lassan-lassan végérvényesen leomlott a szívemben. Nem lehetett többé megkérdőjelezni Jézus szeretetét.
A bűnvallások és az abból való felemeltetések biztonságossá és bensőségessé tették a Jézussal való kapcsolatomat. Az újra és újra megtapasztalt bűnbocsánat élhetővé, elhordozhatóvá tette az életet a rám nehezedő teher súlya alatt. De a bűnbocsánat sem hozta el a gyógyulást.
Kezdtem megsejteni, hogy az Istennel való kapcsolatnak, a benne létezésnek kell lennie egy mélyebb dimenziójának, ami túl van a bűnbocsánaton. Felsejlett lassan előttem, hogy a megváltás, a bűnbocsánat, ami az üdvösségünk alapja, nem végcél. Egzisztenciális szükségletünk, de nem végcél. Gyakran tapasztaltam, hogy Isten megnyílik az igében, megmutat magából olyan dolgokat, amelyek nem az üdvösségünk eléréséhez szükségesek, és messze nem is a napi életvezetési kérdéseinkben adnak útmutatást. Miközben én a hívő életemet beárnyékoló bűn sötétségével küzdöttem, meglepődve tapasztaltam, hogy Isten nem mindig a bűnről akar beszélni velem. Olykor egyszerűen közöl valamit önmagáról, arról, hogy ő milyen, mik az indítékai, a motivációi, és milyen érzelmek ébrednek benne dolgok kapcsán. Kezdtem megsejteni, hogy Isten szeretete sokkal távolabbra mutat a bűnbocsánatnál. A „bűnön innen” nehéz ezt elképzelni, de a „bűnön túl”, a bűnbocsánaton is túl vár ránk valami csodálatos, gyönyörű valóság a vele való közösségben. Megsejtettem ezt a valóságot, és azt, hogy ez nem csak halálunk után a színről színre látáskor lehet a miénk, hanem már itt a földi életben.
Nem tudtam, mi van a bűnbocsánaton túl, de éreztem, hogy a lelkem ellenállhatatlanul szomjazik rá. Hamarosan elkezdett megnyílni számomra ez a megsejtett valóság. És ennek révén elérkezett végre a gyógyulás. Visszatekintve azt mondom: egy pillanat alatt – de az egy elnyújtott pillanat volt, évekig tartott. Ennek az évekre elnyúló nagyszerű pillanatnak a történéseiről, Isten gyógyító jelenlétéről, bűnön és bűnbocsánaton túlmutató nagy szeretetéről, a felegyenesedésről, a Krisztusban nyert identitásról szeretne szólni ez a könyv.” („Miért Ráháb?” c. fejezet – 58-60.o.)
„Az én „karizmatikus irányváltásom” nem annyira markáns fordulat volt, és semmiképpen sem ellene fordulás a korábbiaknak, sokkal inkább mélyülés: mélyebb megtapasztalása az imádság erejének, bátrabb merítés a kegyelemből. Megismerhettem, hogyan válhat az imádság az Isten gyógyító jelenlétében való időzés színterévé. Persze mindig Isten jelenlétében vagyunk, hiszen övé a teremtett világ, függetlenül attól, hogy teremtményeinek egy része ezt boldog hálaadással vallja, más része pedig szíve minden tiltakozásával hárítja, és nem akarja tudomásul venni. Mégis az imádság az, amikor tudatosan is belépünk ebbe a jelenlétbe, felvesszük a kapcsolatot Istennel. Ugyanígy vagyunk az emberekkel is. Egy dolog, ha a főnököm, lelkészem – szándékosan említek tekintélyfigurákat – jelen van a térben, ahol tartózkodom, és ez a jelenlét hatással van rám: fegyelmez, bátorít. A puszta jelenlét is útmutatást adhat: tudatomban tartja mindazt a gondolkodási, viszonyítási rendszert, amit a tekintélye képvisel. De egészen más az, amikor a közös téren belül odafordulunk egymáshoz és beszélgetni kezdünk. Egy lelkipásztor mondta egyszer: „Isten mindig mindenhol ott van, de van, amikor valahol nagyon ott van.” Ezt a minősített jelenlétet sokszor Isten maga teremti meg: istentiszteleteken, úrvacsorai közösségben, olykor személyes „érintései”, megszólításai által. De minősített jelenlétét én is kezdeményezhetem, amikor megszólítom őt imádságban. Nekünk mint Isten gyermekeinek kiváltságunk ez. Isten az imádságban nagyon ott van, akkor is, ha ezt egyáltalán nem érezzük. Isten minősített jelenlétének a valósága ugyanis nem azonos a minősített jelenlét érzetével. Ha nem érzem, akkor is igaz.
A legnagyobb parancsolat Jézus szerint: „Szeresd az Urat, a te Istenedet!” Ilyen sem a szekularizált világnak, sem egyetlen világvallásnak nem jut az eszébe, ha istenképet formál. „Féld, tiszteld, szolgáld, hódolj előtte, ki vagy szolgáltatva neki, keresd a tetszését” – mindez benne lehet az emberi elképzelésekben, fogalmakban Istennel kapcsolatban, de magunktól soha nem jutnánk el arra, hogy az lehet Isten kívánsága – ráadásul a legfőbb! –, hogy szeressük. Ezt ő maga jelenti ki, és nem csak az evangéliumban, hanem már az Ószövetségben. Jézus persze a szeretetnek minden korábbinál mélyebb dimenzióit és teljesen újszerű gyakorlatát hozta el, de magára a tényre, mely szerint a szeretet a legfőbb törvény, a farizeusok az ószövetségi ismereteik alapján helyeslően bólintanak rá. Azt is átéljük, hogy az Istennel való szeretetkapcsolat minden lényeges emberi szeretetkapcsolatot magába ölel: Atyánk, hitvesünk, Jézus által barátunk az Isten. De ha szeretetkapcsolat, akkor érzelmi kapcsolat is. Helye van az imádságban az érzelmeinknek! Egy hivatalos partnerrel történő üzletkötés, a bevásárlás a szupermarketben, szolgáltatások igénybevétele: ezek racionális kapcsolatok, nem igénylik az érzelmi életünket, nem igénylik a múltunkat. Az Istennel való kapcsolat nem ilyen! Mégis: az imádságaink túlzottan, meglepően racionálisak. Helyzetfeltárások, mintha arra szükség lenne. Felsorolások: a hálaadásaim, a bűneim, a kéréseim, gyakran az ötleteim kérésekbe burkolva. Racionális beszélgetés Istennel.
Ha őszinték vagyunk, az életünket, döntéseinket sokkal inkább meghatározzák a múltbeli emlékeink, az érzelmeink és a fantáziánk, mint a racionalitás. Minél váratlanabb helyzetekben, minél gyorsabban, minél inkább spontán módon kell döntenünk, annál inkább. De akkor miért gondoljuk, hogy az imádságainkban nincs helyük az érzelmeinknek, fantáziánknak, múltbeli emlékeinknek? Ha az imádság az a hely, ahol Isten jelenlétébe lépünk, és ettől a jelenléttől következetesen távol tartjuk az érzelmeket, fantáziánkat, emlékeinket, akkor hogyan várjuk, hogy spontán döntési helyzetekben ezek helyes irányba vigyenek bennünket? Hallottam már így tanításban is, szószékről hirdetve: „A keresztény ember második (!) gondolata mindig Jézus! Azért a második, mert az elsőt még a zsigereink diktálják, és arról nem tehetünk. De a második lépésért, a második gondolatért, amikor már vettünk egy levegőt, már felfogtuk, mi is történik velünk, felelősek vagyunk, keresztényként nézzünk tehát Jézusra!” Ez így persze igaz és nagyszerű, de biztos, hogy csak ennyi adatik? Keresztény életünk racionális valóságának jó részét azzal töltjük, hogy rendezzük Isten és emberek előtt a „zsigerből” elrontott dolgainkat bocsánatkéréssel, bűnbánattal, bűnvallással. És ha bevinnénk „a zsigereinket”, a szívünkbe mélyen bevésett, minket irányító képeket Isten elé?
Amikor arra törekszünk, hogy egy racionális Isten-kapcsolatban szisztematikusan megértsük, helyesen, biblikusan értelmezzük az igét, majd a megértett bibliai igazságokat önmagunkra nézve hitvallásosan igaznak tartva, a felismeréseknek engedelmeskedve alakítsuk az életünket – ez egy becsületes törekvés, sok változást hoz, mély erkölcsiségre nevel, de egy bizonyos határon túl kudarcos. Hiszem, hogy rajtam kívül más is tapasztalta már, hogy a legbecsületesebb, legodaadóbb kegyességben, az igeolvasás, imádság, bűnvallás köreit ezerszer megfutva, akár sokadik lelkigondozói beszélgetés, hívő testvér előtti bűnvallás után is hogyan maradhatnak éppen a legmélyebb sebeink gyógyulatlanok, hogyan kötözhetnek meg a régi kötelékek, hogyan maradhatunk magányosak. Sokan szembesülhettünk a racionális igeolvasás és imádság korlátaival.
Akár a sebzettségünktől függetlenül is igaz: ahhoz képest, hogy hitünk szerint a világ Teremtőjével vagyunk napi beszélő kapcsolatban, félelmetesen és indokolatlanul racionális maradt a lényünk és az életünk! Az imádságaink is.
Isten jelenlétében gyógyul, változik az életünk, új identitást nyerünk, felegyenesedhetünk az elhajlásainkból, görbültségeinkből. De ehhez a jelenlétében időzni kell, mégpedig nem az általános, hanem a minősített, aktív, „kapcsolatos” jelenlétében.”
(„Az ajándékba kapott hajó” c. fejezet – 80-84. o.)
„Nem kell félni ezektől a nem racionális imádságoktól! Nem kell félni, hogy becsap bennünket a lelkünk, az idegrendszerünk, hogy majd a sérült érzelmeink vagy emlékeink vonzáskörébe kerülünk! Hiszen imádság ez. Az a lényege, hogy Isten jelenlétébe lépünk. Isten ott van velünk, ő a biztonságunk garanciája. Mint ahogyan a racionális igeolvasásban és imádságban is egyedül ő a garancia arra, hogy helyes úton maradunk, és helyesen értjük őt. Az értelmünk, az oly megbízhatónak gondolt racionális gondolkodásunk ugyanúgy a megromlott, megsérült, összetört valóságunk része, mint amilyen összetört a fantáziánk, az érzelmi világunk, az emlékeink sokasága. De amilyen mértékben a rajtunk könyörülő Isten megtisztítja és megújítja az értelmünket, képessé teszi azt az igazságainak a befogadására, ugyanezt teszi az utóbbiakkal is. Ő lényünk egészét, a teljes valónkat kész meggyógyítani, megtisztítani és megszentelni.
A lelkünk nyelve képi nyelv, képi síkon őrződnek az emlékeink, képi síkon ivódnak belénk a világ, élet alapvető dolgairól alkotott fogalmaink. Mi az élet? Mi az apa? Mi az anya? Mi a férfi? Mi a nő? Mi a kapcsolat? Mi a szeretet? Mi a tekintély? Mi a függés? Mi a szabadság? Számos verbális, verbalizálható ismeretünk van erről, ezek alapján viselkedünk, amikor a döntéseinket tudatosan, fegyelmezetten, racionálisan hozzuk. És van róluk ezernyi képi valóság mélyen bevésve a lényünk legmélyére, ezek irányítják a szívünket, az emberek iránt érzett rokonszenvünket vagy ellenszenvünket, sokszor ezek határozzák meg, képesek vagyunk-e bocsánatot kérni és bocsánatot adni, alapvetően ezek alapján formálódnak az értékítéleteink, az érzelmeink, a motivációink. Isten szava nem olyan szó, mint az emberi beszéd. Elsősorban nem kommunikációra, nem információ közlésére való (az emberi sem csak arra). Isten szava maga az élet. Szava és Szentlelke által az Úr kész mélyre menni a szívünk, a lényünk legrejtettebb, akár általunk sem ismert zugaiba, és kész arra, hogy ott átírja, felülírja a torzulásokat. A Biblia képei, az evangélium történetei, a zsoltárok, próféciák a szívünk, életünk olyan mély rétegeibe hozhatják el a gyógyulást, ahova a racionalitásnak nincs útja belépni, ahol annak nincs hatalma munkálkodni.”
(„Az ajándékba kapott hajó” c. fejezet – 91-93. o.)
Fotó: Harmat Kiadó, pixabay