– az olvasás spiritualitásáról
Arra ébredtem, hogy az égve maradt villanykörtéről csöpög a víz. Egy southamptoni albérlet nappalijának dohos kanapéján aludtam, mert a háziúr, aki szobát ígért, nem volt elérhető. A portugál srác, aki épp kiköltözött, és akinek a szobájára vártam, nálam is jobban aggódott a tulajdonos távolléte miatt, mert visszajárna neki a kaució. Nemtetszésének az emeleti szoba mosdókagylóját a falból kiszakítva adott hangot, mint később megtudtam. A kettétört csőből csobogó víz, a távolodó gurulós bőrönd hangja és a villanykörte alatt tócsába gyűlő víz képe álomszerűen szép volt. Pár perc elteltével azért segítség, majd kávé után néztem. Fogalmam sem volt, hol alszom aznap éjjel, az eddigiek tükrében pedig az első éttermi munkanaphoz sem fűztem komoly reményeket. Mégis, a kövér cseppekben gyűlő abszurditás mélyén ott lapult egy ismeretlen nyugalom. Mint egy basszusszólam, alig hallhatóan, de stabilan hordva vállain az őrült improvizációkat. A nyomorúságos lakás, a botcsinálta pincérkedés és én magam, ahogy hívatlan idegenként téblábolok ebben az ismeretlen országban és a saját életemben: mindez pontosan úgy van, ahogy lennie kell. Bármilyen felfordult, ütött-kopott minden, engem is beleértve, nem lehet másként, mert a világnak ez a medre, íve és sodrása. Akkor ennek a furcsa érzésnek még nem adtam nevet, de azóta, ha a hitre gondolok, elsőként mindig ez a villanykörte és a csöpögő víz jut eszembe.
A világméretű Logodi utca
A legnagyobb magyar kokainista, Kosztolányi Dezső szavaival: „úgy érzem én, barátom, hogy a porban, / hol lelkek és göröngyök közt botoltam, / mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak / vendége voltam.” Az egyik legismertebb, legnépszerűbb magyar vers, a Hajnali részegség talán pont azért olyan sokak kedvence, mert ez a sejtés, a totális hitetlenség mélyén is ott lappangó kétely közös tapasztalat. Egyik kedvenc könyvem, Visky András Reggeli csendessége, ez a lázas, felkavaró, abbahagyhatatlan olvasmány, szintén a Logodi utca mélyéről tekint szét előszavában:
„A beszéd, az eredendő, megszólítás. Angyali botorkálás, „le-föl”, „ingben”, részletező-izgatott megnevezése „így és úgy, balga szókkal” a kietlennek és pusztának „Várj csak, hogy is kezdjem?”, hogy is?, hogy is? Miként ha a teremtő – a Teremtő? – dadogása volna, látván a szegényes és elhagyott, világméretű Logodi utcát.”
Bár gyerekkorom óta életvitelszerűen olvasok, ez a vékony, de annál félelmetesebb kötet az olvasásnak valami egészen új tágasságát mutatta meg:
„Mire várunk? Jelentésre. Nincs szó, amely értelmét ne a kezdetben önmagát kijelentő személyben találná meg. Nincs ember, aki ne az Ember Fiára nézve történt és történő teremtés öröméből lenne. A szó értelme ugyanis nem egy másik szó, amannak meg ismét egy újabb, majd még tovább, mígnem egymásra rakván őket el lehetne jutni az égig, a magasságban lakozóhoz. A kimondott szó értelme ezért nem más, mint a személy, aki kimondta, és aki alászáll, hogy »megkeresse és megtartsa, ami elveszett«” (Lk 19,10)”.
Járkálni, mint a fák
Ekkoriban már minden erőmmel azon voltam, hogy megismerjem az engem vendégül látó ismeretlen urat, de nyomasztóan távol volt egymástól a gyülekezetek befelé forduló, egydimenziós világa és a bölcsészélet fellengzőssége. Mindkettőben találtam valamit, ami az enyém, de egyikben sem voltam otthon. És ez a vékony kis kötet megmutatta, hogy így is lehet a Bibliát olvasni, hogy beleszédülök, beleborzongok, beleremegek. Mert alapvetően nem látok ki magamból. Tele a szemem gerendával. Tele az arcom önmagammal. Hiába fürösztöm.
„Ő pedig a vakot kézen fogva kivezette a faluból, azután szemére köpve rátette kezét, és megkérdezte: Látsz-e valamit? Az felnézett, és így szólt: Látom az embereket, amint jönnek-mennek, de mintha fákat látnék. Azután Jézus ismét rátette a kezét a szemére, ő pedig körülnézett, és meggyógyult, tisztán látott mindent.” (Márk 8,22-25)
Nem látok ki magamból, amíg az Igében meg nem mosom a szemem. De lehetünk direktebbek is: amíg nem engedem, hogy az igazság szemen köpjön. Csak ekkor kezdem színről színre látni, nem Istent: a világot. Amit rendszerint kitakar a kába figyelmetlenségem, a sürgető türelmetlenségem, az önmagammal való állandó elfoglaltságom, a rossz beidegződések tömkelege. Az Igét olvasva kikerül önmagamból saját súlypontom, és már nem önmagam körül forgok, hanem a világ fordul meg velem. Ennek első, derengő megmutatkozásakor teljesen szürreális minden: ami eddig a megszokott helyén volt, mélyen begyökerezve, hirtelen járkálni kezd. Aztán kicsit később tovább tisztul a kép, de az még hihetetlenebb, hiszen már nyilvánvaló, hogy mindeddig vak voltam.
Vakít, megráz, felébreszt
Tíz éve olvasom a Bibliát, de csak néhány éve érett meg bennem a türelem, hogy ne sürgessem, ne kipipáljam, hanem megnyissam előtte magam, és várjam, ahogy a betűk feltámadnak, és hanggá lesznek. Megszólítanak ott, ahol a történetük az enyémmel találkozik. És minden olvasásnál másként, ahogyan Krisztus is máshogyan hívta el a tanítványokat: egyiküknek az emberhalászatról beszélt, a másiknak arról, hogyan látta őt a fügefa alatt ülni, máskor csak annyit mondott: kövess engem. Személyre szabott szavai vannak nekünk is.
Ha tehetem, a nap elején egyedül, a nap végén a feleségemmel együtt olvasom az aznapi szakaszt. Mindkettő megváltozott, amióta megadjuk a módját. Éveken át olvastunk és imádkoztunk gyorsan: elolvastuk a szakaszt, elimádkoztuk az elimádkoznivalókat, de az egésznek hiányzott a lényege. Amióta néhány percig csöndben várjuk, hogy megszólítson az elolvasott Ige, majd megosztjuk, mit mondott nekünk aznap, az imaéletünk új mélységet kapott. Nemcsak Istent és önmagunkat, de egymást is jobban megismerjük, és egyáltalán nem bánjuk, ha olykor egészestés, éjszakába nyúló beszélgetés lesz belőle. Mindebben a lectio divina segített.
A hagyomány szerint a Biblia lelki olvasása négy lépésből áll: lectio, azaz olvasás, meditatio: elmélkedés a szövegen, oratio: ima és contemplatio: szemlélődés. Eugene Peterson, a téma legtekintélyesebb protestáns szakértője hozzáteszi: a négy lépés nem mechanikus egymásutánban követi egymást, hanem mintegy tánclépésekként öltődnek össze, szigorú elkülönülés nélkül.
Eugene Peterson erről írt könyvének címe: Edd meg ezt a könyvet. A kép, a könyv(tekercs) megevése a Jelenések könyvéből való, de megvannak az ószövetségi előképei is. A meditáció, elmélkedés bibliai kifejezése egyszerre jelent kérődzést is. Egészen más képzettársítás ez ahhoz képest, ahogy az olvasáshoz ma viszonyulunk: a böngészés, görgetés, átfutás ellentéte: eggyé válni azzal, amit olvasok – ez már bizalmi kérdés. Ha így teszünk, a szűkös, korlátolt, megszürkült világ darabjaira hullik. Súlypontunk kikerül magunkból, és az új nézőpontból új fénytörésben látunk mindent. Vakít és megráz, de kétségtelenül felébreszt. Már nem egy ismeretlen úr vendégeiként nézünk ki az ablakon: a Logodi utca helyett a Logosz világosságába tekinthetünk. Fénye túlragyog minden villanykörtét, a belőle fakadó víz pedig nagyobb sodrással mossa el, ami visszatart, gátol, szorongat. Túltesz minden csőtörésen.