Táncon innen és túl

Rengeteg kérdésem van. 

Bár a magam életében a kérdésekkel járó gyötrelmeket elviselem, elhordozom, kicsit úgy vagyok vele, hogy ez van, de hogy az egyház némely kérdésben máshogy válaszol és e válaszok mentén törik, az nekem nehéz.
Nem tudom hova tenni ennek fényében a Szentlélek munkáját, Jézus egységért való könyörgését…
Persze vannak a nem annyira fontos kérdések, amik mentén “szabad” máshogy gondolkodni, de ott vannak a kibékíthetetlen véleménykülönbségek, amik elválasztanak testvéreket.
Nem értem, hogy ugyanazon szentírási sorok forgatása közben, ugyanazzal a Szentlélekkel töltekezve, hogy lehet az, hogy mégis más következtetésekre jutunk?

Szemem előtt látom az egységért könyörgő Jézust.
Elment volna valami mellett, vagy nem kérte volna jól az Atyától, ezért van hát, hogy az egységre olyan sokszor nem jutunk el? Vagy mi megyünk el valami mellett?
Sztrájkol vajon a Szentlélek, vagy sok hívő életben csak, mint fantomfájdalom van jelen?

Nem tudom. 
Ilyesmi kérdésekkel mentem el a táncimára. 

De hogy is kerül egy vajdasági baptista lány ilyen helyre?
Gyerekkoromban még az ovis néptáncban sem vehettem részt, a szüleim annyira komolyan vették azt a meggyőződésüket, hogy a tánc a bűn melegágya, ezért kerülni kell. Nem nagyon értettem ezt az elzárkózást, de bíztam a szüleimben.
Mozgékony gyerekként mégis szomorú voltam, hogy ülök a sarokban, míg a többiek könnyed léptekkel vagy határozott ugrándozásokkal kifejezhetnek valamit a testükkel, amit nekem nem szabad. 
Néha bezárkóztam a gyerekszobába és pörögtem kitárt karokkal. Amikor rajtakapott anyukám, elmondtam neki, hogy “feltaláltam” a hívők táncát, amiben Istennek táncolhatnak. 

Zárt világból, egy kis faluból – ahol szinte csak a családunk volt keresztény -, csöppentem a budapesti kereszténység tágasságába, ahol eleinte gyanús forgatag volt az a szín mennyiség, gesztus és hagyományvilág, amit egyetemista koromban a felekezetközi (MEKDSZ) diákkör nyújtott. Hagyományok, liturgiák, imádságok, eddig számomra ismeretlen hithősök történetei tárultak fel előttem.

Itt valósággal azt éreztem, hogy az Isten kertjében tényleg többféle virág létezik, és ami más, az nem biztos, hogy azt jelenti: elhajló, céltévesztő. Megéreztem Isten bőkeblű ölelését mások által, s közben azt is felfedeztem, hogy nemcsak turistaként veszek részt egy-egy szertartásban, hanem mintha a magam csatornái is megtelnének, mintha más gyakorlatokból is forrásozna a lelkem.

Egy barátnőmön keresztül kerültem el egy táncmeditációs imádságnak nevezett alkalomra, én, aki egész életemben a padból ülve szemléltem mások lépteit, most gyakorolhattam a magaméit. 

Eleinte megküzdöttem azzal, hogy milyen bénácska a mozgáskultúrám. 
Tagjaim nem akartak harmonizáltan együttműködni, a finom mozdulatok eleinte gépiesen hatottak, a ritmust rendre elrontottam, és néha egyszerűen a mozdulatok egymásutániságát sem tudtam reprodukálni. Erőlködtem, hogy ne sírjam el magam, hogy nekem ez nem megy. Nagyon koncentráltam, hogy a könnycseppek ki ne buggyanjanak, a számat is haraptam, hogy ne remegjen. 

Messziről indultam, hogy megérkezhessek a testembe. Új értelmet kellett adnom az eddig “szükséges rossz” porhüvelynek, ami inkább eszköz volt, mint a Szentlélek temploma. Egy idő után, mikor már a tánclépések imádsággá alakultak, egy-egy gesztusban ott voltam én is és az imakéréseim meg az Isten után sóvárgásom is.
Megtanultam szabadon felelni a belső hívásra. 

A legutóbbi ima előtti bejelentkező körnél mind elmondtuk, miért jöttünk, mire várunk, mitől tartunk. Én attól, hogy nem fog történni semmi. A kései pünkösdöm nem jő el. Hiába venném a Szentlelket, olyan lesz rajtam, mint a kabát, ami nem óv meg az esőtől, ami nem melegít fel a hideg napokon, ami nem kezd velem (és az egyházzal) semmit.

Zarándok szökkenések után, köszöntöttük Krisztust. 
Lombkoronára néző ablakos kápolnában táncoltunk, aminek szív az alakja. A terem közepén egy pislákoló mécses az életünk középpontjában élő Jézusra emlékeztetett. Körben mindenféle ember, mindenféle imakéréssel járult színe elé. Közeledésünkkel, távolodásunkkal, kar és láblendítésekkel mind feltártuk kéréseinket Felé, és kitettük magunkat a találkozásnak. Apró lépésekben közeledtünk a kör középpontja felé, meg-megállva, aztán középen felnyújtottuk kezeinket, jelezve, hogy itt vagyunk, neki adva azt, amit hordozunk.

Krisztus lelke, szentelj meg engem.

Egy pillanatra megálltunk, csak felfelé nézve jobbra-balra ringtunk. Mint a kalászok a szélben. 13 ember, szorosan egymás mellett, Istenre tekintve, kitárt karokkal kifejeztük imádatunkat, kiszolgáltatottságunkat és ragaszkodásunkat Hozzá.

Krisztus teste, üdvözíts engem.

Majd olyan apró lépésekkel, amikkel közeledtünk, távolodni kezdtünk. Karjainkat lassan, tenyérrel az arcunk felé fordítva, engedtük le. Azzal a hittel, hogy Isten valahogyan válaszol majd nekünk. S kifejeztük, szeretnénk elfogadni, amit Ő ad.

Krisztus vére, ihless meg engem.

Nem olyan könnyű ugyanarra a helyre visszakerülni, ahonnan elkezdtük az utat. Néha tényleg nem szól Isten. Néha mintha néma maradna. Ilyenkor azért reménykedünk, hogy majd utólag kiderül a szakasz miértje… De nincs mindenre magyarázat. Mégis valami arra késztet, hogy újra és újra és újra közeledjek Istenhez. Hát újra lépek, s nyújtom a kezem felé.

Krisztus oldalából kifolyó víz, moss tisztára engem!

Ott álltunk, ünneplők, gyászolók, félők vagy bátrak, magányosak, családosok, szegények és gazdagok. Kit milyen küzdelem, nyomorúság vagy épp ajándék talált meg saját élethelyzetében, mind lépdeltünk Isten felé. Egyedül és mégis közösségben.

Krisztus kínszenvedése, erősíts meg engem!

És erősít! Ahogy látom a többiek arcát, kezét, imáját, megyek én is tovább. Erőre jutok. Hová mehetnék máshová?

Ó, jóságos Jézus, hallgass meg engem!
Szent sebeidbe, rejts el engem!
Ne engedd, hogy elszakadjak tőled!

Hogy ne szánna meg minket az Isten? Hogyne esne meg a szíve azokon, akik hozzá folyamodnak? Akik hozzá folyamodnak szüntelen? Akik annyira várják, keresik, kívánják Őt. Miért rejtőzne hosszan? Miért rejtőzne örökre?

A gonosz ellenségtől, oltalmazz engem!
Halálom óráján, hívj magadhoz, engem!

Egy bonyolultabb imádságnál következetesen rosszul tettem egymás után a lábaimat, de még benne maradtam a ritmusban. Próbáltam rájönni, mi a baj, hiszen látom, értem a lépéseket, mégsem sikerül úgy és oda lépnem.
Eszembe jutott az előző táncaim görcse, fájdalma, szégyene, a csak „nekem nem megy” érzés, és az, ahogy ezt belül megéltem, hogy legszívesebben megszűnni, eltűnni vágytam. 
Ezen muszáj volt felnevetnem, hangosan is. Olyan jó, hogy már tudok kegyelemmel lenni hibáim felett.
Mert igazából annyira nem is számít, hogy hogyan sikerül a tánc, az ima, és az életben egy csomó minden. 
Az számít, hogy itt vagyok, hogy szeretnék Istenben élni, és persze cél az is, hogy egyre ügyesebb legyek, hogy jobban hasonlítsak rá. De ha megfeszülök és korholom magam, ha nem fakad változás a fegyelmezésből, akkor értelmetlen ez a gyötrés. És lám-lám, történik bennem is változás. Hála érte!

Micsoda titok az Isten! Aki csetlés-botlásainkat is képes megszentelni, aki azt mondja, hogy méltóságteljes lény az ember, aki életre szül, mozgásban tart, segít meghaladni önmagunkat, aki engem is formál.

Ennek a hívásnak engedek és megyek tovább. Remélem, ahogy engem képes változtatni a Szentlélek, úgy az egyházra is gondja van.

Add, hogy eljussak hozzád,
és szentjeiddel dicsérjelek Téged,
mindörökkön-örökké.
Ámen