Közhelyessé vált, hogy a halál tagadásának kultúrájában élünk. Bekapcsolom a tv-t, felmegyek az internetre, vásárolok a boltban, mindenhol a fiatalosság, az életerősség jön szembe. Fitnesz, tudatos táplálkozás, az „ötven az új harminc” és hasonló kijelentések. Rengeteg ember, aki mindent megtesz azért, hogy a külső fiatalosságát megőrizze vagy legalábbis egy látszatot tartson fent, amivel átverheti az öregedést. Ebbe a kultúrába nem fér bele nemhogy a halál, még az élet lassú elmúlása sem. Amikor pedig kíméletlenül és őszintén szembejön velünk az élet tragikus végessége, akkor teljesen felkészületlenek és eszköztelenek vagyunk. A halálhoz kapcsolódó rítusok, szokások már rég eltűntek, nincs, ami segítsen bennünket. Ebből kifolyólag pedig bagatellizálunk, agyonhallgatunk, szőnyeg alá söprünk mindent, ami a halállal kapcsolatos – mert így próbáljuk meg túlélni az élet legnehezebb krízisét.
A ma emberének az egyház, a történelmi felekezetek nem sokat mondanak. Általában egy-egy életeseménynél találkoznak a hivatalos egyházzal (keresztelő, esketés, temetés). Az érzelmileg leginkább nehéz helyzetben lévő ember a gyászoló ember, ezért a temetés elkülönül a kereszteléstől és esküvőtől. Az előző kettő az élet ünneplését jelenti, míg a temetés a halottól való búcsúzást. A mai ember, mivel a halál tabu számára, nem tudja, mit kezdjen a gyásszal, hogyan köszönjön el elhunyt szeretteitől. A temetési szertartás itt válhat lehetőséggé, mely teret és időt ad a gyász megéléséhez, biztonságos keretet ad a búcsúzáshoz.
Református temetési szertartásunk liturgikus mozzanatokban, szimbólumokban szegényebb a római katolikus szertartáshoz képest. Középpontban az Ige és az igehirdetés áll. Elhangzik a Miatyánk és a Hiszekegy, valamint különféle református temetési énekek. Mégis az egyszerű, már-már szegényes liturgia sok lehetőséget hordoz magában, hogy a gyászolóknak vigasztalást nyújtson. Ehhez azonban néhány szempontot érdemes tisztáznunk.
A lelkipásztor személye, felkészültsége, képzettsége. Mivel az Ige és annak hirdetése áll a temetési szertartás középpontjában, ezért szinte minden a lelkipásztoron múlik. Képes-e beleérezni magát a gyászolók helyzetébe, van-e lehetősége, ideje alaposan felkészülni az igehirdetésre, ismerte-e az elhunytat, elég időt szánt a gyászoló családtagokkal való beszélgetésre? Van-e lelkigondozói ismerete, tapasztalata, képesítése? Hogyan áll oda a ravatalhoz? Szolgáltatást nyújtva vagy együtt érző embertársként, aki elmondja Isten felé a gyászoló fájdalmát és az együtt érző Isten szeretetét tolmácsolja? Sokat tud adni a gyászolóknak, ha a lelkipásztor ki tudja mondani azt, amit ők nem tudnak megfogalmazni. Együttérzésével pedig a velük együtt szenvedő Isten képét tudja felmutatni.
A temetési igehirdetés. Egyházunkban kialakult az a szemléletmód, hogy a temetés alkalmával elhangzó igehirdetés missziós eszköz, evangelizációs lehetőség. Ezt erősen vitatom. A gyászolók, a ravatal mellett állva, szinte mindig másfajta tudatállapotban vannak. Vigasztalásra szorulnak, nem arra, hogy megtérésre hívja őket a lelkész ott és akkor. Természetesen minden embernek megtérésre van szüksége, de számomra kérdéses, hogy a megtérés alkalma lehet-e a temetés? Sokkal inkább a lelkipásztor empatikus jelenléte, vigasztaló szavai, nonverbális jelzései (hanglejtés, testtartás, tekintet, stb.) üzenhetik a gyászolóknak, hogy itt egy őket megértő ember áll, aki a megértő, szerető Istent képviseli. Ez indíthatja őket arra, hogy nyissanak Isten felé. Az evangéliumhirdetés inkább később történhet meg, ha a kapcsolat megmarad a gyászoló és a lelkész között, illetve a gyászoló számára a gyülekezet tud nyitni gyászolóknak meghirdetett istentisztelettel, alkalmakkal, gyászfeldolgozó csoporttal.
A szertartás egyszerűsége és a lelkész nyitottsága, érzékenysége lehetőséget adhat a gyászolóknak arra, hogy olyan elemek is megjelenjenek a temetésen, amik nem részei a szertartásnak, de segítik a búcsúzás folyamatát. Ilyen lehet, ha a szertartás előtt nem valamilyen agyonhallgatott sláger szól, hanem kifejezetten református énekekből készült gyűjtemény, mely a vigasztalást szolgálja. Ha a rokonságból, barátok közül valaki felolvassa az elhunyt élettörténetét. Katolikus családtagok esetén megengedhető, hogy a hantolás előtt egy-egy rögöt vessenek a sírba – katolikus szokás szerint. Ezt helyettesítheti és/vagy az elbúcsúzást segítheti, ha pár szál virágot dobnak a sírba a családtagok – felekezeti hovatartozástól függetlenül. Sokféle lehetőséget rejt még a temetés az elbúcsúzás, vigasztalás szempontjából, amit a liturgia megengedhet.
Segítséget nyújthat, ha a gyászra mint folyamatra tekintünk. A gyászolók pontszerűen találkoznak az egyházzal, a lelkésszel, gyülekezettel. Ha a közösség és a lelkész lehetőséget kínál a gyászolóknak, hogy a gyászfolyamat ideje alatt támogatják őket, azzal sokat tudnak tenni, hogy a szerettüket elvesztő, szenvedő emberek lehetőséget kapjanak gyászuk megélésére. A családlátogatás, a lelkigondozói melléállás, a gyászolóknak szervezett alkalmak mind-mind segíthetik a gyászfolyamatot és a gyászolók Istenhez közelebb kerülését.
A halál, gyász, az elhunytaktól való elköszönés a családnak, hozzátartozóknak mindig nehéz, függetlenül attól, milyen kapcsolatban voltak az elhunyttal. És mindig lehetőség nekünk, keresztyénnek, hogy krisztusi melléállással, együttérzéssel forduljunk feléjük, ezzel is megmutatva Isten végtelen szeretetét ebben a furcsa világban.