Figyeljétek meg a mező liliomait… (Mt 6,29)
Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. (Zsid 12,15)
Nem szeret(t)em a kertészkedést. Lassú, aprólékos, pepecselős dolognak láttam. De a karantén hazakényszerített, a kertbe. A szomszédságba. Kisvárosunkba, amelynek útjait róttam napi sétáim alkalmával. Mindez pedig a teremtettség része, az a hely, amit Isten kijelölt részemre. Mit jelent valahol lakni?
Nehezen szembesülök azzal, hogy milyen mértékben máshol élek, mint ahol lakom. A karantén idején a Szeresd a várost, szeresd az egyházat imakezdeményezés arra hívott, hogy gondoljam át, hogyan fáradozom a város jólétén, ahová Isten helyezett (vö. Jer. 29,7); hogyan szeretem a várost. Amikor végig gondoltam, mi közöm a mi kisvárosunkhoz, a helyhez, ahol élek, fájdalmasan szembesültem, hogy szinte semmi. Hogyan szeretem a városunkat? A válaszom egyszerű volt: sehogy. Azt hittem, Budapestet szeretem, hiszen a fővárost érinti missziói munkám, és a fővárosért imádkozom rendszeresen, de rá kellett jönnöm, hogy nem ott élek, nem ott vannak a szomszédaim, és Budapest különben is túl nagy ahhoz, hogy “csak úgy, általában” munkáljam békességét. Máshova kell tehát néznem; a világ szűkülni kezdett, és ugyanakkor tágulni. Elkezdett “tágulni” a szomszédaimmal való kapcsolatom; valami megnyílt, valami elindult, talán valami új születik.
Vissza a kerthez. Nézem a “mező liliomait”, a kertünk virágait. Tanítanak, Istenről.
Szóval nem szeret(t)em a kertészkedést (még ma sem tudom, hogyan állok vele…) De azt megéreztem, hogy nemcsak kisvárosunkért, szomszédaimért, de még a kertemért is Isten előtt vagyok felelős. Ez az a tér, amit leginkább rám bízott. A föld, amelynek sálómjáért, jólétéért munkálkodnom kell. A karantén alatt a kertészkedés sok-sok gyomlálással kezdődött (elmúlt évek mulasztásai következtében). Órák alatt gyomláltam ki két-három négyzetmétert. Utána azonban az “enyém lett.” Hamarosan megérkeztek a “mező liliomai”, de nemcsak azokban gyönyörködöm, hanem folyamatosan húzogatom a vissza-visszatérő gyomokat. Akár csak pár perc egy nap, de kitartóan gyomlálok. Annyira rááll már a szemem ezekre a betolakodókra, hogy amikor az utcán megyek, ott is meglátom, és alig tudom visszafogni magam, hogy ne kezdjem el kihúzogatni azokat is. És Isten a gyomlálás által tanít, beszél.
Nemrégiben testvérekkel voltunk együtt, ahol elmondtuk egymásnak, mi zajlik az életünkben, és imádkoztunk egymásért. A rövid beszámolóm után egyikük megkérdezte: András, keserű vagy? Semmi számonkérő nem volt ebben, de kimondott valamit, amire akkor nem túl megrendülve azt válaszoltam, hogy kicsit igen. Majd imádkoztunk. A következő napokban egyre többet visszhangzott bennem a kérdése: Keserű vagy? Ha nem mondja ki, nem ismerem el. De ha keserű vagyok, Uram, az nem jó, azzal tenni kell valamit.
Megkerestem a rég olvasott igét: Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűség gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön. Olvasom gondolkodom, imádkozom. És nem tudom nem a gyomlálás képein keresztül értelmezni mind a szívem, mind Isten munkáját.
Megüt a kifejezés: gyökere. Megfogom a gyomot, de ha nem ások le valamilyen szerszámmal, leszakad a levele, gyökere viszont a földben marad. A gyökér mélyre megy, erősen tartja magát. Hiába szakítom le, amit látok, újra kinő. Uram, lehet, hogy a keserűség ilyen mélyen ül bennem?
Sokakat meg ne fertőzzön… Alattomosan terjed, a gyom is, a keserűség is. Föld alatt kúszik a gyökere, és üti fel a fejét máshol; levegőben száll a magja, és hiába húzom ki (gyökerestül!) itt, ha azon nyomban felüti a fejét ott. Tudom, hogy a keserűség nem nyíltan fertőz, hanem titokban, láthatatlanul, alattomosan; egy gesztus, egy szó, egy hanghordozás… A küzdelemben nem számítok egyszeri, gyors megoldásra.
Azon gondolkozom, miért terel az apostol a kegyelem felé a keserűség ellen. Először nem annyira fogalmi válasz születik bennem, hanem a gyomlálás képei elevenednek meg újra. Amikor a gyomok nagy részét eltávolítottam, a mindennapi foglalkozás megmaradt. A kegyelemről gondolkodom, amikor könnyedén kihúzom gyökerestől a már fellazított földből az éppen kihajtó, még gyenge hajtást. A kegyelemről beszél, amikor eső vagy öntözés után a legmakacsabb is megadja magát. A kegyelemről elmélkedem, amikor két hét szabadság után újra elszaporodnak a betolakodók.
Kegyelem, nap mint nap, olyan, mint a lágy eső. Kérem, engedem, fogadom a szívembe. Eszembe jut, amit a bűn megöldökléséről ír az Újszövetség: Öljétek meg tehát tagjaitokban azt, ami földi… (Kol 3,5). Krisztussal együtt meghaltam, és vele együtt egy új életre feltámadtam; ez a visszavonhatatlan igazság. A gyom nem uralkodik már a keretemben, a liliomoké a tér. De a megöldöklés cselekedete nap mint nap marad. Ez nem a bűn, bűnbánat és bűnbocsánat elfogadásának a gyakorlása, hanem a szívemből kihajtó bűnre való hajlam naponkénti halálba adása. Elismerem, Krisztus keresztjénél halálba adom, Krisztus igazságát felöltözöm. A kegyelem esője öntözi a szívem.
Figyeljétek meg a mező liliomait…
