Ki lehet ez az idegen? Ez a rejtélyes alak, a kép főszereplője, aki egész szokatlanul hátat fordít nekünk, elfordítva arcát, és akit mégis olyan közel érzünk magunkhoz, mintha csak a barátunk volna, régtől ismerős… És hol ez a táj? Ahol a vad, égbetörő szirtek, és a lenti ásító mélység nem szédít vagy rémiszt, sokkal inkább valami semmihez sem fogható békével és szabadsággal ajándékoz meg?
És mi a válasz, ha valójában ez a két kérdés nem is kettő, hanem egy, hisz a képbe merülve valami azt súgja, mondatja velünk: az alak és a táj ugyanaz a valóság. Elválaszthatatlanok. Egymást feltételezik, mint a fény és az árnyék, mélység és magasság, távlat és közelség. Egymást teremtik szüntelen jelenvalóságban. Mert az alak, bár csak a sziluettjét látjuk, erős kontrasztban a háttérrel, mégis, mintha maga is a tájból születne, nőne ki, a sziklacsúccsal együtt. A táj pedig, annak látványa-szépsége-távlata, mintha csak a szemlélő tekintete, ’látása’ által állna elő.
De mégis, ki ez az alak, ez az ismeretlen – ismerős, akit a cím rejtélyes mód ,,Vándornak” nevez? És mit ábrázol a festmény voltaképpen?
A kézenfekvő válasz, hogy a festő maga, a ,,lírai én”. Caspar David Friderich, a romantika nagy aktora, komoly művészi öntudattal önmagát helyezi a kép középpontjába. Teheti ezt teljes joggal, hisz kora, a német romantika már életében ünnepelt nagy alakja.
Elképzelhetjük, hogy a lánglelkű művész, az álmodozó, a rajongó misztikus, – nem mellesleg szenvedélyes természetjáró – egy Alpokban tett hegyvidéki séta során, épp eléri a csúcsot. Miden hegymászó-túra különleges elfogódott pillanata ez: felérni, megérkezni, kilépni a hegyfokra. Egészen váratlan távlatok nyílnak meg: fölöttünk kinyílik az ég, alattunk elpihen a táj, és értelmet nyer, megdicsőül az eddig megtett hosszú, küzdelmes, veszélyes út, amire innen föntről győzedelmesen visszapillanthatunk. Akinek volt része hasonlóban, egyet érezhet Friderichel…
De persze többről is szó van itt, mint egy különlegesen szép pillanat megörökítéséről – egy jól sikerült 19. századvégi szelfiről! Ars Poetica ez a javából! Mert bár a festő természetesen ott van minden képén, hisz – a romantika narrációja szerint – minden ecsetvonásban, színárnyalatban a saját énjét meséli, bontja ki, viszi vászonra, ám most egészen másképp mutatja meg magát, egy radikális gesztussal belép a képbe! Nem is akárhova, hanem egyből a középpontba helyezi magát, a festmény mértani közepére! A zseniális az, hogy ilyen banálisan mégsem fedi fel magát (mint egy szelfi tenné). Csak egy sziluettet látunk, egy alakot hátulról, erős ellenfényben. Ő maga sötétben marad! Mintha csak a színpadra lépne, a rivaldafénybe. Előtte – és előttünk – a színpompás theátrum, minden fényével-színével, és mintha ezt mondaná: Íme, ez vagyok én! Ha látni – ismerni akartok, ne engem nézzetek, ne azt, ami előttetek van, az csak egy egyszerű emberi alak, csak a kontúr, csak keret! Ha igazán látni akartok, lássatok túl ezen, azt nézzétek, amit én nézek, én mutatok, én teremtek elétek: a tájat! A lelkemből születőt! Ez mesél rólam: lelkem-gondolataim tágasságáról, végtelenségéről, nagyszerűségéről!
A táj legtöbb vonala épp a vándor szíve táján fut össze, mint valami szubjektív perspektíva enyészpontjában, amit jobb volna inkább origónak hívni, hiszen nem elnyel, sokkal inkább innen indul, áll elő, árad ki, árad szét minden irányban! A festmény ereje abban rejlik, hogy ez az alak szinte magába szippant, egynek érezzük magunkat vele, hisz ugyanaz a látószögünk. S innen nézve nem csupán ugyan azt a tájat, hanem az ő belső lelki tájait szemlélhetjük. ,,Mert vannak vidékek legbelül” – ahogy kedves költőnk, Kányádi Sándor mondja.
Ha elidőzünk itt, a csúcson, talán megjelenik előttünk saját belső vidékünk is. Képzeletünk megfesti, elénk vetíti… A festő talán szándékosan hagyott homályban számos részletet.
Milyen ez a táj? Miről mesélnek erdei, sziklái, zöldellő síkságai, gomolygó fellegei? Azt mondják, a természet Isten legszebb temploma, de ugyan ezt mondja az Írás, a bensőnkről is…
Tegyük föl újra a kérdést: Kicsoda tehát ez az alak? Elsőre a konkrét élmény szemtanúja, aki a festmény szereplője is egyben : Caspar David Friderich, a festő, hegymászó. Másodjára az Alkotó Művész (lírai én) , akivel – harmadjára – talán mi is lelki rokonok, barátok,sorstársak vagyunk- lehetünk, hisz velünk együtt, vagy épp csak pár lépéssel előttünk ér a csúcsra, és együtt merülünk el a lábunk alatt kinyíló látvány szépségében.
De tágítsuk, feszítsük tovább vizsgálódásunk horizontját! Hisz a cím Vándorról beszél! Nem turistáról, vagy szemlélőről (bármenyire csábítana is minket ez a megjelölés) hanem vándorról – annak minden, messze mutató asszociációjával együtt. És hogy ez a gondolatfutam nem csak spekuláció, jó tudni, Friderich misztikus, sőt vallásos művész volt, és nem állt távol tőle, hogy szimbolikus üzenetet kódoljon festményeibe.
A Vándor – ebben a szimbolikus értelemben – maga az ember. Az élet útját koptató, szüntelen mozgásban, változásban, utazásban lévő Ember, a természet nyughatatlan fia, aki azért küldetett, hogy szüntelen keresse az igazat, az értelmet, a szépet, a teljeset. Aki küzd a természettel – és persze önnön magával – hogy feljebb és feljebb jusson! Feljebb, önmagán túlra, önmagát meghaladva. És aki ritka, különleges pillanatokban hegycsúcsra ér, és megtapasztal valami többet. Valamit, igazi, mélyről fakadó és valódi hivatásából, hiszen ő az egyetlen a teremtett lények közül, aki öntudatra ébredve rálát a teremtésre, a teremtés szédítő szépségére és nagyságára – és igen, ebben az értelemben – minden számára teremtetett.
Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó – mondom -, hogy törődsz vele, és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, mindent a lába alá vetettél: a juhokat és marhákat mind, még a mezei vadakat is, az ég madarait, a tenger halait, amelyek a tenger ösvényein járnak. Ó, URunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön! (8. zsoltár)
A katartikus az, hogy ugyan abban a pillanatban, mikor az Ember ráismer méltóságára, egyszerre rádöbben önmaga teremtett voltára, halandó porszem-kicsinységére is! Míg az első felemelő, a második porba sújtó élmény!
Határhelyzet ez, Isten-közeli, és halál-közeli élmény. Ahonnan, ellátni a Horizontig, de ahonnan csak egy lépés a végzetes szakadék. És ahonnan nem lehet úgy távozni, ahogy érkeztél.
A Vándor maga az Ember – emberiség – aki, az Özönvíz után az Ararát hegyéről elindul, hogy benépesítse a teremtett világot. A Vándor, aki Ábrahámként elindul az ígéret földje felé, hogy aztán kövesse a többi, a sok üldözött, és reménykedő, és újra és újra visszatérő, meg küldetésére induló nyughatatlan Vándor: Izsák és Jákob, Mózes és Józsué, Dávid és Illés…
S közben a hegyek: a felhőbe burkolódzó Sínai, ahol Mózes szinte belehal az Istennel való találkozásba, Morijah hegye, ahol Izsák élete forog kockán, Horebé, ahol lllés kívánja meg a halált, hogy végül elérkezzünk a legnehezebb úthoz, és a legborzalmasabb hegycsúcshoz, amit Emberfiának meg kellett másznia, a Golgota hegyéhez. Mind-mind egy- egy halál és egy-egy feltámadás. A Halál hegye, a Szabadulás hegye.
Szeretlek, URam, erősségem! Az ÚR az én kőszálam, váram és megmentőm, Istenem, kősziklám, nála keresek oltalmat, pajzsom, hatalmas szabadítóm, fellegváram! Az ÚRhoz kiáltok, aki dicséretre méltó, és megszabadulok ellenségeimtől. Körülvettek a halál kötelei, pusztító áradat rettent engem. A sír kötelei fonódtak rám, a halál csapdái meredtek rám. Nyomorúságomban az ÚRhoz kiáltottam, segítségért kiáltottam Istenemhez. Meghallotta hangomat templomában, kiáltásom a fülébe jutott. Megrendült és rengett a föld, a hegyek alapjai megremegtek, megrendültek, mert haragra gyúlt. Füst jött ki orrából, szájából emésztő tűz, parázs izzott benne. Lehajlította az eget, és leszállt, homály volt lába alatt. Kerúbon ülve repült, szelek szárnyán suhant. A sötétséget tette rejtekévé maga körül, mint egy sátrat, a sötét vizeket, a gomolygó fellegeket. Az előtte levő fényözönből előtörtek fellegei jégesővel és tüzes parázzsal. Dörgött az ÚR az égben, mennydörgött a Felséges jégesővel és tüzes parázzsal. Kilőtte nyilait, és szétszórta, tömérdek villámot röpített ki. Láthatóvá váltak a vizek medrei, és feltárultak a világ alapjai, dorgálásodtól, URam, haragod szelének fúvásától. Lenyúlt a magasból, és fölvett, a nagy vizekből kihúzott engem. Megmentett engem ellenségem hatalmától, gyűlölőimtől, bár erősebbek nálam. Rám törhetnek a veszedelem napján, de az ÚR az én támaszom. Tágas térre vitt ki engem, megmentett, mert gyönyörködik bennem. (18. zsoltár)