Vízkereszt

Dionusios kolostor 587. kódexének illusztrációja 11. sz.

,,Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” Jézus így válaszolt: „Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot.” Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke galamb formájában aláereszkedik, és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.” Mt 3,13

Epifánia: megjelenés, jelenlét, megtestesülés, isteni beavatkozás, istenélmény. A keresztény egyház január 6-án vízkereszt ünnepén több eseményt is ünnepel: a háromkirályok látogatását, Simeon találkozását a gyermek megváltóval, végül Jánosét a Jordánnál a már felnőtt Jézussal.  Egymásra rétegződő, egymást kiegészítő erősítő istentapasztalatok. Földi találkozások, melyek Istennel való találkozássá lettek. Különleges alkalmak, ahol és amikor Ég és Föld összeérnek és egyszerre láthatóvá válik a világ teljessége.

Jézus megkeresztelkedését ábrázoló ikonszerű ábra már első pillantásra észlelhető, hogy többre vállalkozik, mint csupán az evangéliumi esemény illusztrálására. Ábrázolja azt is, ami földi szemmel nem látható, csak a hit látásának lehetősége. Epifánia. Négyzetes alakja akár egy világtérkép: szegélye a mindenség mezsgyéje, négy sarka akárcsak az égtájak, de rávetítve ott egy másik, isteni koordinátarendszer függőleges és vízszintes tengellyel. S mindkettő origójában ott van Jézus, aki önmagát csak emberfiának nevezi, de Mennyei Atyja, mint egyszülöttjében gyönyörködik.

 Mielőtt azonban szemügyre vennénk a főszereplőt, járjuk be ezt a sokdimenziós kozmoszt! A sajátos átlós szerkesztés négy negyedre bontja a teret.  Felül az aranylóan tündöklő meny-ég darabja. Mintha egy más dimenzióban létezne, egyszerre háttér és mindent átragyogó-megelevenítő közege a világnak, maga az éltető fény.  Átellenben, mélyen alatta, a lefele húzó, hömpölygő tohu va bohu – formátlan ősanyag (föld alatti vizek), ahova nem hatol be a fény. A fenti, isteni és a lenti, isten nélküli világ közt feszül a látható világ sávja, benne a teremtett lényekkel. De ez a világ kettétört, megtört: egyik oldalt az emberek másik oldalt angyalok. Megrendítő ez a szétszakítottság, mintha egy töredékes fél- vagy negyed- világ volna csak az emberé… a többi: elérhetetlen magasban, ismeretlen-mélyen, vagy a túloldalon. Figyelemre méltó ez a mellérendelés: egy szinten, de két távol eső pólusra kerül, a szabad akarattal rendelkező, de bűnös ember, és az engedelmes, ám valódi szeretetkapcsolatra képtelen angyal-világ. Míg az emberek – egyszerre szemtanúk, ősök és örökösök – Krisztusra mutatnak, belé kapaszkodnak, addig az angyalok szépséges alázatban várják Őt a túloldalon, anélkül, hogy testileg megérinthetnék…

A függőleges tengely a Szentháromság személyeinek plasztikus megjelenítője: fent szinte láthatatlanul – mert ő valóban láthatatlan a Teremtő-Fenntartó-Gondviselő Isten. Alatta törékeny galamb képében a Lélek, végül a kép középpontjában Krisztus, a testté lett Logosz. Ő a legnagyobb, ami érthető, hiszen az ikon a láthatóakra koncentrál, márpedig Krisztus az, aki a szentháromság egyetlen emberi szemmel látható személye… De Ő az is, akiben az Úr gyönyörködik, akire nézve a világ teremtetett, akinek a lába alá vettetett a Mindenség, és aki eljön majd, hogy ítéljen élők és holtak fölött…. Méltán áll tehát Ő a középen. De ez a Fiúisten most nem uralkodik, nem ítél, csupán megáll a középen, és engedi, hogy uralkodjanak rajta, hogy megítéljék (feje az összes szereplő közül a legalacsonyabban van). Mezítelensége a teljes önátadás és kiszolgáltatottság jele – ahogy most, üdvtervének első állomásán, úgy a végponton a golgotai kereszten egyaránt: ruhátlan.  A második Ádám, aki önként vállalt mezítelenségével vállalja és töri meg mezítelenség szégyenét… Hogyan? Úgy, hogy alakját elborítja a víz árja. Sokat mondó, ellentéteket egybesűrítő szimbólum ez: az ítéletet és hálált jelentő, a földet a mennytől elválasztó, de a megtisztulást s vele a kegyelmet is elhozó, áradó életvíz. A keresztség vize mely a meghalás és feltámadás jele egyszerre: palástként borul a mezítelen istenemberre.

Csak ő az, az egyetlen, aki bele mer menni-merülni ebbe a vízbe egészen – sem ember sem angyal nincs más, aki vállalná – Így válik híddá, amely összeköt, eget földdel, látható emberi és láthatatlan angyali világot, és válik révésszé, aki átvisz a túlsó partra. Halálból az életre.

“…aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.” (Fil 2,6-11)