Az ember teremtettségéből fakadóan és rendeltetése szerint vágyódik embertásaira, és Isten után is úgy tud vágyni, mint a szarvas a hűs forrásra. E két vágy Isten teremtett rendjének része.
Minél inkább elismerjük, hogy szükségünk az Istenre és az emberi kapcsolatokra lételemünk, méghozzá egyaránt lételemünk, annál elevenebb számunkra a kérdés, hogy ez a két bennünk ható erő miként viszonyuljon egymáshoz. Ha spiritualitásunkban és emberi kapcsolatainkban, illetve a kettő kapcsolódásában fejlődni szeretnénk, hogyan tegyük? Egyszerre két lábbal vagy kétfelé nem indulhatunk útnak, melyikkel és mi felé lépjünk előbb? Mire figyeljünk először?
Jézus tanításából egyértelműen kiderül, hogy bár az Isten iránti és az emberek iránti szeretet egymással szervesen összefügg, a kettő nem egyenragú. Jézus hívása félreérthetetlen: „Keressétek először az Isten országát, és az ő igazságát” (Mt 6,33, ÚF). Mit jelenthet ez az „először” a gyakorlatban, a mindennapjaink apró-cseprő és nagy horderejű életeseményei közepette?
Elhagyás
Miközben igaz az, hogy mind Isten utáni, mind egymás utáni sóvárgásunk megélése Istentől eredő rendeltetésünk része, az is igaz, hogy nem helyes, ha az egyik a másik rovására megy. Jézus egy alkalommal arról beszélt, hogy Isten országába (vagy ahogy mi mondhatnánk, Isten felségterületére) igen nehéz bejutnia azoknak, akik Istenen kívül valami vagy valaki mástól függenek.
Egyszer egy módos fiatalember Jézushoz fordult tanácsért, de arra, hogy vagyonát Jézusért elhagyja, már nem volt kész. Jézus erre irányuló hívását hallva szomorúan odébbállt. Ahogy az eset kapcsán a tanítványok Jézus szavait hallgatták, mélyen megdöbbentek. Azon tanakodtak, hogy ha a belépés ilyen nehéz, akkor vajon nekik mekkora esélyük van az örök életre. Péter szokásos hirtelenségével így szólt: „mi elhagytunk mindent, és követtünk téged”. Mintha azt szerette volna hallani, hogy azért ők, a tanítványok csak jó úton vannak már, és ugye a jó irányba tartó első lépéseket már megtették. Jézus neki válaszolja:
Bizony mondom nektek: mindaz, aki elhagyta házát vagy testvéreit, anyját vagy apját, gyermekeit vagy szántóföldjeit énértem és az evangéliumért, az százannyit kap:
most ebben a világban házakat és testvéreket, anyát, gyermeket és szántóföldeket üldöztetésekkel együtt,
a jövendő világban pedig örök életet. De sok elsőből lesz utolsó, és utolsóból első. (Mk 10,28–31)
Kemény beszéd ez. Önmagunk teljes feladása igen nagy lépés, nagyobb, mint amire képesek vagyunk. Jézus nyilván nem azt állítja itt, hogy aki elég sokról lemond, az megfizetvén a belépőt Istenhez, biztosan átugorja majd a lécet és örök életet kap. Hiszen a fenti mondata előtt éppen arról beszélt, hogy a teljes lemondás az ember számára lehetetlen.
Ha az örök életet, mint egy portékát meg lehetne venni, és Isten azt csak azoknak adná, akik 100%-ban megfizetik az árát, akkor nagyon nagy bajban lennénk. Hiszen semelyikünk nem képes erre. Jézus aligha ezzel a szándékkal mondja, amit Péternek mond. Arról beszél, hogy bár nekünk lehetetlen, mégis Isten időnként lehetővé teszi számunkra azt a fajta lemondást, aminek révén nyitott kézzel fogadhatjuk, amit Ő ad. Istennek minden lehetséges (27. vers). Velünk is megtörténhet, hogy attól a biztonságérzettől, amit emberektől és tárgyaktól szoktunk remélni, amiről oly nehezen mondunk le, mégis elköszönünk. Vagy már nem hamis biztonságtudatunkban nyugszunk vagy próbálunk nyugodni, hanem belépünk abba a bizonytalanságba, ahol Isten maga adhat nekünk életet. Ha ingadozó léptekkel is, vagy csak pillanatnyi időkre, de földi kötődéseinket időnként önként elhagyva fogadjuk be az örök életet.
A kérdés az, hogy ha ez megadatik, akkor hogyan megyünk tovább. Megmaradunk-e ebben az Istenre hagyatkozásban és annak mélyebb megsejtésében, hogy „ha tiéd az Isten, tiéd már minden, s elég ő neked” (ahogy Avilai Szent Teréz mondja)? Jézus azt vetíti itt előre, amiről a hegyi beszédben is szólt: akik valamit Istenért adnak oda, jól járnak. Akik nincstelenek, azok a gazdagok.
Jézus az elszakadásról úgy tanít, mint ami nemcsak nehéz, hanem ígéretes is. Aki az Istenért lemond arról az önazonosságáról, hogy őt az teszi önmagává, amit vagy akit birtokol, aki kész benső életében Istenre hagyatkozni, azt különös megtapasztalás várja. Ezen a földön több ajándékot és kapcsolatot kap, mint amennyit feladott. Sokkal többet. Az elkövetkező életben pedig az itteni mulandó értékek helyébe örökkévalókat.
Nem nemtörődömség
A tisztánlátás érdekében hadd tegyek egy kis kitérőt. Ahhoz, hogy Jézus elhagyásról szóló tanítását helyesen értsük, figyelembe kell vennünk azt is, amit itt nem mond, de máshol igen. Jézus számos esetben, következetesen és nyomatékosan tanította a felebaráti szeretetet. Ennek értelmében, ha előttünk a mérleg két serpenyőjében a mi saját kényelmünk és a mások javáért való fáradás áll, akkor a legtöbbször úgy teszünk jól, ha az utóbbit választjuk. Jézus szemében a másik emberrel való kapcsolódásban a másikért való önkéntes áldozatvállalás a norma, és saját magunk választása a kivétel, jóllehet időnként szükséges kivétel. Jézus fent idézett tanítására nézve is kiindulhatunk abból, mégha itt nem is mondja: az bizonyos, hogy Jézus a felebarát iránti szeretet alól senkit sem akar felmenteni. Nem a házastársunk iránti hűtlenségre vagy a családunk elhanyagolására hív. Hiszen más alkalommal egyértelműen kiáll a házastársi kapcsolat megbecsülése mellett: „Amit Isten egybekötött, ember el ne válassza […] Aki elbocsátja feleségét, és mást vesz el, házasságtörést követ el feleségével szemben; és ha a feleség bocsátja el férjét, és máshoz megy férjhez, házasságtörést követ el.” (Márk 10,9–12). A szülőkhöz való viszonyulásunkban szintén abból a mózesi parancsolatból indul ki, mely apánk és anyánk felé mély tiszteletre hív (lásd Mt 15,4, 2Móz 20,12). Az „elhagyás” tehát biztosan nem a hozzánk közel állók iránti felelősség feladását jelenti. Jézus a szeretet parancsát az Ószövetség szellemében, sőt, még annál is radikálisabb módon képviseli. Jézus a tőlünk távolabb állók felé is szeretetre hív, a hozzánk közelállók felé pedig még inkább: figyelemre, tapintatra, gyengédségre, törődésre és önfeláldozó szeretetre.
Belső kötődések
Mire vonatkozik akkor az „elhagyás”? Az említett evangéliumi leírásban a tét az örök élet befogadása (Mk 10,17;30) – ez az értelmezés kulcsa. Ahhoz, hogy Istenhez kötődjünk, az emberekhez és a tárgyakhoz fűződő kötődéseinket el kell vágnunk. Isten uralmát csak akkor kereshetjük először, ha máshoz így nem fordulunk. Isten lénye csak akkor töltheti be bennünk az első helyet, ha azt más bennünk nem tölti be. Az elhagyás hivatása a befogadás: Isten befogadása.
Ennek érdekében a nemet nekünk kell kimondanunk. Jézus követésében azt a váltást, amiről itt beszélünk, gyakran szeretnénk lefokozni. Pedig az „elhagyás” kifejezés nem túlzó: figyelmünket valaki felé csak akkor fordíthatjuk, ha közben a másiktól elfordítjuk. A spirituális növekedés érdekében minden olyan pótszerrel és pótcselekvéssel szakítanunk kell, amelyekkel spirituális szomjúságunkat csillapítjuk.
Jegyezzünk meg egy fontos különbségtételt: önmagunk megtagadása és önmagunk letagadása nem ugyanaz. Önmagát az tagadhatja meg, aki tudja, mit kíván, de szabadságából, önként ezt mégsem adja meg magának. Aki nem ismeri be, hogy mire vágyik, aki nem szembesül azzal, amit kíván, az önmagát csak letagadni tudja, elfojtani, de ezzel csak azt idézi elő, hogy olyanná váljon, mint egy gyulladásban lévő, de ki nem fakadt seb. Embertársainkkal való kapcsolatunk dolgában fontos elismerni a szükségünket. Jó tudni, hogy szükségünk van másokra, jó engedni, hogy szeressenek és jó akár kérni is ezt tőlük. Ez az egészség része. Jézus nem önmagunk letagadására hív, ami csak képmutatásba és belső kettősségbe sodor, hanem önmagunk megtagadására.
Mit jelent ez a gyakorlatban? Jézus végső elvárásaink és beteljesülésünk átirányzására hív. Az a feladatunk, hogy – miközben a számunkra sokat jelentő emberekhez, sőt, élményekhez, helyekhez, vagyonhoz vagy befolyáshoz viszonyulunk – ügyeljünk arra, hogy ezek ne váljanak önazonosságunk forrásaivá. Csatornák lehetnek, igen, de nem a forrás. A csatornát és a forrást az különbözteti meg egymástól, hogy a csatornát elhagyva is tudhatjuk, az élet bennünk tovább él. Ám könnyen megesik velünk, hogy biztonságunkat és jelentőségtudatunkat szeretteinktől, dolgainktól vagy munkánk sikerétől reméljük, mintha ezek maguk lennének a forrás.
Istennek az a szándéka, hogy amit Tőle kaptunk, azt Neki tulajdonítsuk. Ehhez időnként átmenetre van szükségünk, az átállás nem megy karikacsapásra, de a végső cél az, hogy közvetlenül Istenből éljen a lelkünk. Amikor Jézus elhagyásra hív, akkor azt akarja, hogy eljussunk ide, hogy önmagunkat ne egyes emberek vagy dolgok által, hanem Istenben keressük. Ez a végső cél: az isteni valóság igenlése érdekében a hozzánk közel álló személyekhez és tárgyakhoz úgy fordulnunk – megőrizve feléjük a radikális tiszteletet, a hűséget és a gondoskodást, amire Jézus hív –, hogy szükségérzetünket Isten felé tereljük, reménységünket belé vetjük, figyelmünket felé fordítjuk. A házastárs, a testvérek, a szülők vagy a gyermekek elhagyása (és itt említhetnénk minden más olyan embert is, akitől sokat kapunk) azt jelenti, hogy irántuk érzett szükségünket átcsatornázzuk az élő Isten felé. Újra és újra.
Mindez nem tézisek megvallásán múlik. Azt hirdetni, hogy minden erő, energia és szeretet mennyire Istenből fakad és hozzá hív, nem rossz dolog, de nem elég. Az Istenhez kapcsolódáshoz az kell, hogy ne emberektől és dolgoktól várjuk a végső életet; sóvárgásunk folytonos és fegyelmezett átirányítására van szükség. Ezt csak mi tehetjük meg, és ez tényleges döntés, illetve döntések kérdése, amelyeket újra és újra meg kell hoznunk.
Hol kezdjük a helyreállítást?
Amikor embertársainkkal megélt kapcsolataink helyreállását, sőt, az egész anyagi világhoz való viszonyulásunk arányosságát keressük, mászóval annak az útját, hogy miként viszonyuljunk emberekhez, dolgokhoz vagy a munkánkhoz úgy, hogy azokban Isten szeretetét igenelhessük, akkor jogosan felmerül a kérdés: hol is kezdjük?
Két eset jut eszembe Jézus életéből, ahonnan talán kezdhetnénk. Az elsőben Jézust a pusztában találjuk, ahol már 40 napja böjtöl, ekkor a gonosz azt a jól időzített és különösen ütősnek tűnő fegyverét veszi elő, hogy emlékezteti Jézust: akár a köveket is kenyerekké változtatná, hiszen Jézus hatalmában állna. Nem is kéne hozzá más csak az, hogy ezt a gonosz kezdeményezésére tegye meg. Jézus viszont éber. Az 5Mózes 8,3 szavaival válaszol: „nem csak kenyérrel él az ember” (Lk 4,4). Jézus valóban éhes volt, és egy ilyen csodatétel által tényleg kenyérhez tudott volna jutni. Olyan helyzetben volt, amiben mi is gyakran találjuk magunkat, amikor szükségünket másokra elevenül átérezzük és vágyunk utánuk húsbavágó. És mit tesz Jézus? Fizikai éhségétől lelki éhsége felé fordul, belső szükségét átirányítja, az Atyára és a neki való engedésre fordítja.
Hasonló átirányításról számol be János, amikor Jézust a samáriai asszonnyal folytatott beszélgetése után tanítványai a városból visszajőve étellel kínálják.
Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok.
A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni?
Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát,
aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. (Jn. 4, 32-34)
Jézus itt is éhes volt, de azt a vágyat, amit gyomra érzett, beteljesületlenül hagyva, szükségét a fizikalitás medréből a spiritualitás medrébe terelte. Félreértés ne essék, máskor, amikor éhes vagy szomjas volt, evett és ivott, kenyeret és halat, vizet és bort. Most azonban inkább Isten beszédével táplálkozott. Ezen a ponton azt látta jónak, hogy afelé a megelégedés felé forduljon, amit közösségében az Istennel élhet meg.
Újrarakás
Jézus e két élethelyzetében és a tanítványaihoz intézett korábban felidézett szavaiban arra mutat rá, hogy viszonyunk az Istenhez és a teremtett világ felé bár kölcsönös, oda és vissza hat, mégsem egyenrangú. Minden kapcsolatunk egészségessége abból fakad, hogy Istent elsőnek szeretjük. Akkor válhatunk igazán önmagukká és mások felé akkor lehetünk hasznosak, ha kapcsolatunkat az adás és nem a kapás határozza meg. Ehhez bensőnkben kell hazatalálnunk, az emberekkel élt kapcsolataink csak akkor kerülhetnek bennünk a helyükre, ha az Istennel élt kapcsolatunk a helyére kerül.
A keresztény spiritualitásban központi állítás, hogy az ember akkor, és csak akkor szeret jól, ha a másikat Krisztusban szereti. Azaz, ha a másikban elsősorban Istent szereti, és a másik emberhez való odafordulását az Istenhez való odafordulása határozza meg.
Ezeket a sorokat a 2022. január 30-án éjjel Dunakeszin átsöpört szélvihar utáni napokban írom. Az irtózatos erejű szél éjfél körül a tetőnkön óriási zajt csapott. Zengett, csattogott, döngött valami a tetőn, hallgatni is iszonyú volt. Hiába volt vaksötét, erős szél és eső, ki kellett menni a tetőre. Ott fogadott a látvány, hogy a szél leszakította a bádogborítást, és a kátránylapos zsindelyeket is megsértette. Két nappal később, amikor a helyreállítás tervezésébe fogtunk, számolnunk kellett azzal, hogy az egyes zsindelydarabok kicserélése önmagukban nem lehetséges. A zsindelyfedés elemei a hal pikkelyeihez hasonlóan támaszkodnak egymásra, így adják meg a szükséges zárást, így egy zsindely javításához az összes felette lévőt is vissza kell bontani, majd a csere után újra visszarakni. Egyetlen zsindelyt nem lehet cserélni, azok csak együtt, egymásra borulva védenek. Így van ez az emberi kapcsolatok és a spiritualitás összefonódásával. Istennel és az emberekkel megélt kapcsolatunk a zsindelytetőhöz hasonlóan egy egységet alkot, azt javítani csak úgy lehet, ha az egészet újrarakjuk.
Ennek az újrarakásnak az alapja az Isten felé fordulás. Embertársainkhoz és a teremtett világ egészéhez fűződő viszonyunk akkor kerül a helyére, ha előbb Isten felé fordulunk. Ha a bennünk levő űr, az önazonosság iránti végső vágyunk Isten felé nyílik újra és újra.
A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül. Jézus a mi oldalunkon áll.
Isten pedig szólít, belülről is és kívülről is, belülről a Lélek által, kívülről Igéje által:
„Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek!”
Válaszoljuk hát mi is, Dáviddal, sőt, még inkább, a bennünk élő Jézussal:
„A te orcádat keresem, ó Uram!” (Zsolt 27,8, Károli)
fotók: Pixabay