A ravatalozó bezárva. Húsvétvasárnap reggel hét óra volt, hideg kora tavaszi idő. Fújt a szél, a nap halvány erőtlen sugarai épp elérték a ravatalozó ajtaját. Körben férfiak és nők énekeskönyvvel a kezükben követték a feltámadási szertartást. Áhítatos csend. A város főútján se zúgtak még az autók. A református lelkipásztor a feltámadási igéket olvasta a Bibliából. Egyszer csak valami neszezés hallatszott a háta mögül. Hátranézett, de csak a bezárt ravatalozó dupla nagyajtaját látta. Élő lélek nem volt a temetőben rajtuk kívül. Aztán a kaparászás még erőteljesebben hallatszott. Egyszer csak csikordult a zár, minden szem döbbenten meredt a bezárt ravatalozóra: Mi történik itt?
2000 éve ugyanilyen döbbent értetlenséggel álltak Jézus sírja előtt.
Majd pár másodperccel később kinyílt a ravatalozó ajtaja. Beáradt szemből a reggeli fény, és a temetőszolga kilépett a fényre.
Azt hittük itt a feltámadás. Benne lettünk volna a TV-ben, és mindenki nyilatkozott volna. ,,Én tudtam, hogy van feltámadás, csak most épp a wellness szállóba indultunk, ezért nem voltam ott” – mondaná egy lelkes interjúalany a riporternek. Mások talán bizonyítékot követelnének, csalást sejtenének: ezek a tévések mindenre képesek, hogy növeljék a nézettségüket. Akik pedig gyászolnak, talán éppen haldokló önmagukat, azok rohannának a temetőbe, látni a csodát. De nem volt feltámadás. Csak lesz. Ezért mindenki hazament, mintha semmi sem történt volna. Ez is csak egy húsvét a sok közül.
De az első húsvétba belerendült a város, az ország, a világ is! Mert feltámadott a megfeszített üdvözítő.
fotó: Pexels