A beszédnek is van lelke

avagy a keresztény retorika nyomában

Jézus szavai életet hordoznak, ennek erejét keresztény életem első napjától fogva érzem. Általuk fordult ateizmusom istenhitbe. Életemben Jézus beszédének köszönhetően lett újjá minden. Ahhoz azonban, hogy észrevegyem, hogy az életet hordozó szavakhoz azok továbbadásának a módja is hozzátartozik, éppúgy, mint maga az üzenet; hogy a jézusi beszédben a forma ugyanolyan fontos, mint a tartalom, még éveknek kellett eltelnie.

A keresztény spiritualitás olyan klasszikusait, mint Hippói Ágoston, Clairvaux-i Bernát, Sziénai Katalin vagy Avilai Teréz, és olyan kortárs képviselőit, mint Henri Nouwen vagy Eugene Peterson olvasva, tűnt fel számomra, hogy az életről nemcsak úgy lehet beszélni, mint egy fogalomról vagy festményről, tehát tisztes távolságból. Az említett szerzőknél tapasztaltam, hogy az Istennel élt életről úgy is lehet szólni, hogy közben ebből az életből át is adnak valamit. Ők nem úgy írnak, mint ahogy egy látogató beszámol egy fotókiállításról, vagy egy zenekritikus egy hangversenyről. Ők egy húrt pendítenek meg – amire aztán bennem, a hallgatóban vagy olvasóban is megszólal egy rokon hang. Üzenetük a rezonancia elvén hat: nem úgy, mint egy kívülről jött üzenet vagy tőlem idegen tudás, hanem úgy, mint egy belül megszólaló hang, amelynek igazságtartalmát magamban fedezem fel. Évek kellettek ahhoz, hogy tudatosodjon bennem, a keresztény közlés tartalmához annak módja is szervesen hozzátartozik. De miként is néz ki ez a személyes tartalomhoz illő közlés, amire ezek az emberek oly tudatosan figyeltek? Ezt még most is tanulom.

Keresztény életem első évtizedében az általam nagyra tartott tanítók a fogalmakra összpontosítottak. Tőlük azt tanultam, hogy akiknek fontos a Krisztusban megjelent igazság, azok a pontosságra figyelnek: meghatároznak, szétbontanak és szembeállítanak. Ha valaki tőlük eltérő fogalmakat használt, azokkal szemben erőt is készek alkalmazni – persze a művelt emberek erejét, így szorították sarokba és járatták le a másikat. Évekkel később derült ki számomra, hogy ezek a lejáratások esetenként le sem ellenőrzött és téves előítéletekre épültek. Aztán voltak olyanok is, akik az előbbi hozzáállást dogmatizmusnak hívták és messziről el akarták kerülni. Azt hangsúlyozták, hogy ők kritikusan gondolkodnak. A piacelemzők, a politológusok, az irodalom- és filmkritikusok módjára a semlegesség benyomását kelve – gyomlálnak és irtanak. Ugyanakkor mintha az ültetést nem tekintenék feladatuknak. Találkoztam az erőszak- és ítéletmentesség híveivel is, akik nem bírálnak, és elkerülik a megosztást – de gyakran nemcsak a megosztást, hanem az állásfoglalást és különbségtételt is. A jézusi beszéd mintha mindegyiken túlra hívna. Jézus beszéde Lélek és élet. A hallgatót vagy az olvasót az élethez viszik közelebb.

Így kezdtem hát keresni azokat a beszédeket, amelyek „Lélek és élet”. Mert az életet közlő beszédnek „lelke” van. Mit jelenthet ez a keresztény ember közbeszédére, az asztal körül folytatott beszélgetésekre, az előadásokra és tanulmányokra, vagy épp a közösségi médián közzé tett bejegyzéseinkre vonatkoztatva? Miközben írásommal e kérdésre keresem a választ, köszönetek mondok azokért, akik, amikor a szavakat figyelmetlenül használom, emlékeztetnek, hogy a krisztusi tartalom továbbadásához ahhoz illő közlésmód tartozik. Közöttük tanulom, hogy a keresztény beszéd éppúgy túlmutat az ellentétpárok állításán, mint a különbségek feloldásán: az Istennel élt egység terét nyitja meg, az isteni közösségbe hív.

Jézus közlésének célja és módszere a gyakorlatban

Jézus beszéde az Atya életének továbbadását szolgálta, hogy az emberek az Atya akaratát megismerjék és engedjék kibontakozni. Ha Jézus egy hozzá intézett kérdésre válaszolt, mindig ennek érdekében tette, ahogy azt is, ha egy szót sem szólt, mint a főpapok, a vének és Pilátus vádjaira (Mt 27,12-14). Ha dicsérték, ha elutasították, ha népszerű volt, ha elhagyták, beszédének célja minden esetben az volt, hogy a hallgatókban az Atya akarata valósuljon meg. Küldöttnek látta magát, aki Isten uralma beköszöntét képviseli.

Jézus módszertana is az Atyához kapcsolódásra utal. A kommunikációtudomány nagy súlyt fektet a közlés eszköztárára, a közlést végző ember megjelenésére, az elméleti alapokra és a környezet figyelembevételére: tehát jelentős részben az író vagy beszélő emberen kívülre helyezi a figyelmet. Jézus a mindenható és örök Isten hódolata és imádata felé fordul, a Vele való barátságban él és Istenben marad: a belsőre figyel. Jézus beszédének „módszere” nem más, mint közel maradás az őt éltető isteni forráshoz. Annak megismerésére, vajon a gyakorlatban Jézus beszéde miként fakad istenkapcsolatából, időzzünk el egy beszélgetésénél. Álljunk is meg itt, mielőtt e cikk olvasását folytatnánk, lapozzuk fel János evangéliuma 9. fejezetét, és olvassuk el elejétől a végéig!

1. Jézus lehetőséget ad egy másik látásmódra

Első látásra a történetben megszólalókat két táborra oszthatnánk, az abszolút igazság keresőinek táborára és a más szempontokat előtérbe helyezők táborára. E két pólus szinte adja magát.

Az igazság egyedülállóságában hívő csoportba tartozók számára a világ rendjét törvények és elvek határozzák meg. Az elvek minden helyzetben, minden időben és mindenkire érvényesek. Nincs kivétel és nem létezik többértelműség. Akik ezeket a végső princípiumokat vagy fundamentumokat ismerik – és e csoport tagjai úgy hiszik, hogy ők ismerik –, azok úgy vélik, a többiek számára azzal teszik a legjobbat, ha őket is ezen elvek mentén ítélik meg. Mint ahogy az egész világot. Ezáltal másoknak tesznek szolgálatot, hiszen a valósághoz igazodáshoz mutatnak utat.

Az olvasott történetben ők a farizeusok. A farizeus a modern olvasó számára képmutató és hajlíthatatlan embert jelent, ami e történet megközelítésekor kifejezetten félrevezető. A farizeusok ugyanis a Szentírást komolyan vevő és azt tanulmányozó emberek voltak, minden modern sztereotípiával ellentétben elsősorban ez határozta meg őket. Voltak köztük hiteles hívők is és képmutatók is ­– Jézusnak az utóbbiakkal sok baja volt. De a farizeusok közössége a Szentírás (akkor az Ószövetség) iránti tiszteletből született. Amikor itt Jézusba belekötnek, akkor is a Szentírás iránti tisztelet mozgatja őket. Az Írásokból tudják, hogy aki megszegi a szombatot, Isten rendelését szegi meg. Jézus szombaton gyógyított, és számukra Jézus se kivétel. Így jutnak el a következtetésre: „Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös” (24. vers).

Mivel a farizeusok szerint az életet elvek tartják össze, Isten létéből fakadó elvek, amelyeket fogalmakkal lehet leírni, ezért számukra fontos a pontos meghatározás. A fogalmak megkívánják a tisztázást – aki intellektuális értelemben nagyvonalú, az szemükben csakis igénytelen lehet –, hiszen az igazság őrzése az elvek őrzése. Az egyes nézetek egymástól való elkülönülésükben határozhatók meg, ezért a tisztaság őrzése érdekében szükséges a különválás és a tiltakozás (az arám fariseo elkülönülésre utal). A farizeusok számára az elvhez képest minden másodlagos, az ember is (ahogy itt a vakon született). Ha elveikben eltérés támad köztük, egymást sem kímélik. Egymástól is elhatárolódnak, számukra az elv mindenekelőtt való.

A történetben, úgy tűnik, mindenki más az ellentáborba tartozik. Így a vakon született férfi szülei is, akiket a farizeusok megszólítanak. Az olvasó talán arra számít, hogy saját fiukról lévén szó, ők érintettek és ennek megfelelően válaszolnak. A 20–21. versek azonban azt jelzik, hogy a szülők távolságtartók. A 22. versből tudjuk meg, miért: aki Jézus mellé áll, azt a hitközösség kiveti. Kiutat keresnek tehát. A bőrüket nem viszik a vásárra. Csupán ennyit mondanak: „Felnőtt már, őt kérdezzétek.”

Minden korban megtalálhatók azok, akik úgy vélekednek, mint itt a szülők: „Az én véleményem magánügy. Minden ember nézőpontja saját magára tartozik: én nem leszek az ítélőbíród, te se légy az enyém. Én nem bántalak téged, te se bánts engem. A tiszta kommunikáció semleges.”

Az eddigiek alapján azt mondhatnánk, a vitát a farizeusok és az általuk támadott emberek egymáshoz való viszonya határozza meg. A vakon született ember szavai azonban a vita egy másik síkját is jelzik. Amikor a beszélgetés vége felé szájából elhangzik: Jézus az Isten Fia, akkor valami olyat lát meg, amit a szemével senki sem láthat. Ez az viszonyulás, az Atya és a Fiú kapcsolata, mintha a vita egy másik dimenzióját képezné. Itt a fő kérdés nem az emberek közti kapcsolat, hanem az, ahogy Isten a résztvevők felé fordul. Jézus önazonosságának forrása az Atya. Ez a kapcsolat teszi önmagává.  Ha ez így van, akkor az Isten és az ember közti viszonyulás kihat a vakon születettre is. Sőt, a történet többi résztvevőjére is. Talán még az olvasóra is!

Amikor egy második körben is előveszik, és azt akarják tőle hallani, vajon azok oldalára állt-e, akik Jézust Isten Fiának tartják. Erre sem válaszol közvetlenül. Azt feleli, hogy az ilyen ember, mint Jézus, próféta (17. vers) – mert a próféták mellé áll így oda Isten. Tehát Jézust választja, de igen óvatosan teszi, nehogy vitába keveredjen.

A kor teológusai (a farizeusok) ekkor a szülőkhöz fordulnak, de ők kiutat keresnek; ahogy az elején a fiuk tette, „lepattintják” a farizeusokat. A farizeusok erre újra magukhoz hívatják a férfit. Harmadszor kérik, és szinte kényszerítik, hogy Isten dicséretéért tagadja meg Jézust. Ekkor ezt feleli nekik: „egyet tudok, hogy noha vak voltam, most látok” (25. vers). Úgy látszik, ez az „egy” neki elég. Mégis most folytatja, és itt már felvállalja, hogy Jézust Isten igazolja (31. vers), sőt azt is kimondja: „ha ez az ember nem Istentől lenne, semmit sem tehetne” (33. vers).

Az olvasónak itt kezd derengeni, hogy talán több is történt itt, mint pusztán biológiai értelem vett csoda. A férfi azt is látja, amit szem nem láthat, legyen bármilyen egészséges és ép, hogy Jézus az Istentől van. Amikor újra találkozik Jézussal, már nyomát sem leljük benne a korábbi óvatosságnak. Megvallja, hogy hisz Jézusban, mint az Isten Fiában. Ezzel vállalja a kiközösítést is. Leborul és imádja Jézust (35–38. versek). Tudja már, hogy Jézus egy másik vonatkoztatási rendszerhez tartozik, mint a körülötte lévők: Jézus az Isten Fia. Tudja, amit csak az tudhat, akinek azt az Atya kinyilatkoztatja: hogy Jézust az Atyával való kapcsolata teszi önmagává.

A meggyógyult férfi szavai egy olyan önazonosságra mutatnak, amely eltér attól, amiről a vita a szavak szintjén szólt. Túllát az emberi közösség, a hitközösség által adott önazonosságon, meglátja, hogy Jézust az Atyával való kapcsolata teszi azzá, aki – és innentől valamiképpen saját magát is Jézus e viszonyulásában azonosítja.

Ami itt történik, hogy emberek bizonyos témákról beszélnek, miközben a vita egészen másról szól, ma is megesik. Mindaddig, amíg a beszélgetés igazi tétje elő nem kerül, addig a „téma” és az érvek csupán eszközök egy ki nem mondott cél elérése érdekében. A horizontális sík képviselői, bár lehetnek hangosak és őszinték, ha nem arról beszélnek, ami az igazi tét, csak elterelik a figyelmet a valós kérdésről. Sok az ilyen vita a tudományban, a politikában, a helyi közösségekben és a családban is.

Ha folyamatában követjük végig a történetet, akkor kiderül, hogy a vakon született férfi előtt fokozatosan tárul fel, hogy Jézust az Atya-Fiú kapcsolat terében lássa. A neki szegezett első kérdésre, hogy miként viszonyul Jézushoz, eleinte csak azt feleli, hogy Jézus sarat készített, a szemére kente, majd elküldte a Siloám nevű tóhoz (ami azt jelenti: küldött), hogy mossa le – ő pedig elment, lemosta, és látott (15. vers). Megmarad tehát saját tapasztalatánál, semmi következtetést nem von le belőle.

A vak ember gyógyulása körüli vitában az igazi tét a résztvevők végső önazonossága. A valahová tartozás vágya minden emberben ott él, és ez rendjén is van. A kérdés az, vajon milyen az a közösség, amelyhez tartozás által a résztvevők magukra lelhetnek. Bármennyire is mást mutat a „mi-tudjuk” oldal (a farizeusoké) és a „mi-nem-tudjuk” oldal (a szülőké), mindkét oldal képviselői egy adott közösséghez akarnak tartozni. A szülők a zsinagóga közösségéhez (22. vers), ezért hátrálnak ki a fiuk mögül; a farizeusok Mózes tanítványainak köréhez (28. vers), ezért olyan harcosak. Mindegyikük egy olyan közösséghez akar tartozni, amely őt befogadja és igenli. Viselkedésükben egymással ellentétes pólusokat képviselnek, de abbéli szükségletükben, hogy megkapják más emberek elismerését, egy csónakban eveznek.

Itt lép be a másik olvasat, a vertikális kapcsolódásra mutatás. János evangéliumában ez nem az első eset. Jézus tanításában visszatérő hangsúly, hogy Isten azzal közli magát bensőségesen, aki Istent imádja, aki magát Istennek átadja. Az a ragaszkodás, hogy egy közösséghez tartozás határozzon meg (még akkor is, ha e közösség kimondott célja az Isten szolgálata), vakká teheti az embert Isten dolgai iránt, ha e közösség fontosabbá válik, mint Isten. A Biblia Istenében az hihet, aki Istenben keresi a dicsőséget, és nem az emberektől várja. „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?” (Jn 5,44.) Hovatovább, az a döntés, hogy az ember mennyire más emberek vagy mennyire Isten tetszésére támaszkodik, Jézus megismerésére is kihat. Jézus lénye annak tárul fel, aki őt az Atya hivatkozási rendszerében nézi, és saját maga értékét is kész az Isten elismerésétől függővé tenni, Istennek átengedni. Épp ezért mondja Jézus, hogy „Ha valaki kész cselekedni az ő [az Atya] akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e, vagy én magamtól szólok.” (Jn 7,17)

Jézus tehát a „kinek van itt igaza” típusú kérdést átirányítja egy másikra, az önazonosság forrására. Az új kérdést, a beszélgetés vertikális dimenzióját így azonosíthatnánk: Kinek az elismerésétől várjuk, hogy igazán önmagunk legyünk (vagy bárki más önmaga legyen), az emberekétől vagy Istenétől?

2. Jézus hallgatóit a Benne maradásba hívja, hogy „innen” szóljanak

Jézus beszéde ezt a másik síkot és lehetőséget nemcsak bemutatja, hanem bele is hív abba. Utaltunk már arra, hogy Jézus arra törekedett, hogy az Atyában maradjon. Ő „innen” cselekedett és beszélt. „Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom. […] Bizony, bizony, mondom nektek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya, mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon. […] Én önmagamtól nem tehetek semmit: ahogy tőle hallom, úgy ítélek; és az én ítéletem igazságos, mert nem a magam akaratát keresem, hanem annak az akaratát, aki elküldött engem” (Jn 5,17.19 30, továbbá lásd Jn 13 és 1Jn 1).

Az Atyával való közösség Jézus számára kiszolgáltatottság és függés; és egyben szabadság és függetlenség is. Jézus abból a tudatból szólt, hogy ő „az Atyától jött és az Atyához megy”. Pártok és vezetők versengtek azért, hogy Jézus nevét szavazói táborukban emlegethessék. Ha Jézus e harcokba belelép, nem sok maradt volna belőle küldetése betöltésére. Ő azonban a hízelgés és a lehetőség, a vád és a támadások között is az Atyára bízta magát. Amikor a gonosz arra hívta, hogy mutassa meg erejét, Jézus elismerte, hogy a hatalom, az ország és a dicsőség a Mennyei Atyáé – ezzel ezek fenntartását az Atyának adta át. Nem vesztette szem elől, hogy az Úr az, aki felkente, hogy a foglyokat megszabadítsa és a betegeket meggyógyítsa; hogy az Atya bízta rá, hogy szolgálatát elvégezze. Azok a tényezők, amelyek körülvették és szavait akarva-akaratlan újból és újból eltéríthették volna, nem voltak olyan erősek, mint az Atyával való egysége. Jézus „nem bízta magát rájuk”, sem a zsidókra, sem a rómaiakra, sem ellenségeire, sem tanítványaira. Amikor dicsérték és királlyá akarták tenni, vagy amikor bírálták és követői is elhagyták, akkor is megmaradt közösségében az Atyával.

Jézus az őt követőket sem hívja másra, mint, hogy mind az Atyában maradásában, mind a beszédében kövessék őt. Szavaink akkor vannak a helyükön, ha a Szóból fakadnak, és a Szóhoz hívnak. Mi is élhetünk abban a közösségben az Atyával, amiben Jézus. A mi beszédünkön isátsüthet a világ világossága.

3. Jézus állásfoglalásra hív: „ítél”

Jézus beszéde nemcsak megnyit előttünk egy másik látásmódot, nemcsak tágas térre visz. Hanem azzal, hogy meghív minket abba a közösségbe, amelyben ő él, döntés elé is állít. Ítél. Azért szembesít, hogy önmaga felé léptessen. Azért gyomlál és irt, hogy ültethessen. A gyógyulás és a látás felé vezet, de a döntést nálunk hagyja. Ahogy ennek a vakon született embernek magának kellett elmennie Siloám tavához és lemosnia a sarat, úgy nekünk is naponként döntéseket kell hoznunk a beszédünket illetően.

Jézus élesen szól: „Ítélet végett jöttem én e világra, hogy a kik nem látnak, lássanak; és a kik látnak, vakok legyenek” (Jn 9,39). Amikor Jézus világosságában látjuk meg magunkat, a mi döntésünk, hogy abban maradunk-e, hogy ennek érdekében elszakadunk-e hiábavaló kötődéseinktől vagy sem. Tehetünk úgy is, mint aki nem lát, lehetünk önigazak, mint akik azt hajtogatják, hogy látnak, és így akár vakokká is válhatunk.

Mit tehetünk hát annak érdekében, hogy beszédünk a jézusi beszédhez hasonlóbbá váljon? A fentiek fényében kerüljük azokat a szavakat, amelyeket azért mondunk, hogy valaminek látszódjunk; és törekedjünk arra, hogy beszédünk Benne való létünkből fakadjon.  Mindkettőben tanácsol a szentek közössége.

Először is, a keresztény beszéd mércéje az élet hordozása. „A kegyelem és hűség összetalálkozik, az igazság és békesség megcsókolja egymást.” (Zsolt 85,11.) Ami az építő beszéden túl van, azt alighanem kár kimondani vagy leírni. A keresztény beszédhez nem elég az, ha az emberek elismernek, ha bármilyen közösség támogat, ha éleslátó a bírálatunk, vagy ha az ütközést elkerüljük. Amit Clairvaux-i Szent Bernát az ismeret kapcsán ír, azt vonatkoztathatjuk a beszédre is.

Vannak némelyek, akik az ismeretre egyedül azért vágynak, hogy ismerjenek, és ez szégyenletes kíváncsiság; mások azért vágynak az ismeret után, hogy ismertek legyenek, és ez szégyenletes hiúság. […] Megint mások azért vágynak a tudás után, hogy annak gyümölcseit pénzzé vagy elismerésekké tegyék, és ez szégyenletes haszonlesés; megint mások azért vágynak az ismeret után, hogy mások szolgálatára legyenek, és ez szeretet. Végül vannak, akik azért vágynak az ismeret után, hogy épüljenek általa, és ez okosság. E kategóriák közül csak az utolsó kettő kerüli el azt, hogy az ismerettel visszaéljen, mivel ők azzal a céllal vágynak az ismeretre, hogy jót tegyenek. A józan ítélőképességű emberek így tesznek.”

On the Song of Songs, II. 36. homília, Cistercian Publ. 1983, 176. o., saját fordítás angolból.

Nos, a megismerésre vonatkozó kritérium mintájára tegyük fel a kérdést saját beszédünkre nézve: vajon most azért beszélünk vagy írunk, hogy jót tegyünk másokkal vagy magunkkal? Vagyis (Bernát szavával) mások szolgálatára legyünk vagy mi magunk épülhessünk általa? Ha ezért beszélünk és írunk, akkor józanul ítélünk. Ami ezen kívül van, az csak fecsegés és locsogás.

Másodszor, szavaink akkor hordozhatják a világosságot, ha a világosság átjár bennünket. Az emberi közösség is lehet az isteni közösség csatornája és katalizátora, ahogy Isten kegyelméből sokszor az is. Ugyanez áll a csendes magányra. Mindkettő, a közösség egymással és az egyedüllét is, lehet az istenkapcsolat megélésének tere. A mi feladatunk az, hogy Isten felé forduljunk, az Ő elismerését keressük, Vele időzzünk és Krisztusban maradjunk. Törekedjünk arra, hogy Isten jelenlétét keressük, tudván, hogy igazi önmagunkat csak a Vele való közösségben kaphatjuk meg. Hallgassunk Roger testvérre:

„A fény hordozója akarsz lenni az emberiség sötétjében, engedd hát, hogy növekedjék benned a benső élet.”

Roger testvér, Taizé alapítója, SZIT, Budapest 1989, K. Spink, 211. o.