A nagyböjtről sokan tudják, hogy a kereszténységben a Húsvét nagy ünnepét megelőző időszak, de azokat a kérdéseket, hogy ez mitől „nagy” (miért, létezik kisböjt is?), illetve, hogy egyáltalán miért „böjt” (hiszen a húsvétra várakozást ma a böjtöléssel aligha lehet azonosítani), már kevésbé tudják megválaszolni. A mai világban a böjt az életnek nem része.
A böjt része a korai keresztények életének
Némelyik hétköznapi kifejezésünk arra enged következtetni, hogy a böjt elődeinktől nem állt ilyen távol. Az angol nyelvben például a reggelit megjelölő kifejezés a nap első étkezését megelőző böjtre utal, amit az ember reggelije elfogyasztásával szakít meg, ez a „böjt-törés” (breakfast). A mi húsvét szavunk is arra emlékeztet, hogy a hívők a húsvét előtti napon Urunk szenvedésére és halálára emlékezve nem esznek, és a böjtöt a feltámadás reggelén a hús magukhoz vételével törik meg, innen ered a „húsvét” kifejezés.
Miként alakult ki a böjtöt illetően ez a manapság létező, meglehetősen erős ambivalencia? A jezsuita Patsch Ferenc arra emlékeztet, hogy „a böjt ellenzői […] lépten-nyomon szembesítenek a józan ész és a pszichológia nagyon is érthető ellenvetéseivel: ez »életellenes«, »esztelenség«, »sötéten látás«. […] »Tönkre akarod tenni az egészséged?«” („Lemondás Istenért”, A Szív, 2011. március). A református Szénási Sándor arra utal, hogy a böjt ma „kiment a divatból” (Ünnepeink: A református egyházi év, Kálvin kiadó, 1997). Ha a mai ember a böjtöt említi, azt inkább történelmi vagy néprajzi szempontból tartja érdekesnek. Mások szerint viszont a böjt reneszánszát éli, ma különösen időszerű, az egészségmegőrzés elengedhetetlen eleme (Szekér Szimonetta: „Önéheztetések”, A Szív, 2011. március).
Ami a hitvalló keresztényeket illeti, köztünk sem kisebb a kavalkád. Jézus böjttel kapcsolatos figyelmeztetéseit sokan úgy mutatják be, mintha Jézus tulajdonképpen tiltotta volna a böjtöt. Pedig, gondoljuk meg: ha Jézus azt akarta volna mondani, hogy tanítványai ne böjtöljenek, akkor, miközben a böjtölés egyes gyakorlatait nyíltan bírálta, egyúttal azt is mondhatta volna, hogy a böjt hiábavaló. Csakhogy nem ezt tette. Amikor felelt a kérdésre, hogy tanítványai az előírt böjtöket miért nem tartják, akkor azt saját maga jelenlétével indokolta (hiszen Jézus jelenléte Isten országát hozta el, méltó volt hát, hogy a figyelem őrá irányuljon); aztán hozzátette, tanítványai akkor, ha ő már nem lesz velük, majd böjtölnek (Mk 2,20). Más alkalommal, amikor a böjtről tanított, arra buzdított, hogy aki böjtöl, titokban tegye, Isten felé fordulva, nem arra, hogy hagyjon fel a böjttel (Mt 6,17-18). Jézus sosem tiltotta meg a böjtöt.
Ha valaki erre azt feleli, hogy a böjtöt Jézus nem is parancsolta, igazat mond. Viszont, ha Jézus viszonyáról a böjthöz semmi mást nem tudnánk, mint azt, hogy nyilvános szolgálatát megelőzően, amikor belsőleg felkészült az előtte álló feladatra, 40 napon át böjtölt, akkor csupán ennek alapján azt kellene feltételeznünk, Jézus látott valamit a böjtben, bár nem is tiltotta és nem is parancsolta. Valami pozitív lehetőség látott benne. Ez az őskeresztények számára annyira világos volt, hogy amikor jelentős döntések előtt álltak, akkor Uruk példáját követve böjtölve imádkoztak (ApCsel 13,2kk; 14,23). Pál apostol is böjtölt (2Kor 6,5), sőt, „gyakran” böjtölt (2Kor 11,27). Mindezek fényében egyértelmű, hogy a bibliai gyakorlat és tanítás szerint a böjtnek helye van a Krisztus-hit megélésében.
Azt szeretném, ha a következőkben – és a most kezdődő nagyböjti sorozat későbbi részeiben – a bibliai böjt spiritualitásával időznénk. Szeretném, ha a bibliai tanítás, illetve az erre épülő keresztény hagyomány fényében a böjt gyakorlása – és tágabb értelemben, az önmegtartóztatás gyakorlása kérdéseiben rendet tehetnék, mindezt azzal a szándékkal, hogy a hit megéléséhez, azaz a keresztény spiritualitáshoz keressünk útmutatást.
A nagyböjt, mint a böjt kiemelt időszaka
A nagyböjt ma ismert időszaka egy hosszabb történelmi fejlődés állomása, amelynek nem ismerjük mindegyik lépést, de azt tudjuk, hogy 325-ben (a niceai zsinat dokumentumai szerint) az ókori keresztények már bizonyosan gyakorolták. Az évnek abban a felosztásában (az ún. egyházi évben), amelyet Jézus életének főbb eseményei határoztak meg, két fő ünnepkört különböztettek meg: a karácsonyit és a húsvétit. A hívőket mindkét nagy ünnepre készülve arra hívták, hogy különös figyelemmel imádkozzanak és böjtöljenek. A karácsony előtti időszakot (amely nagyjából megegyezik a jóval később átnevezett és általunk már inkább így ismert adventi időszakkal) kisböjtnek hívták, a húsvét előtti hosszabb időszakot pedig nagyböjtnek. Ez utóbbi Jézus 40 napos pusztai böjtjére emlékezve lett pontosan 40 napos (a köztes vasárnapokat nem számolva, mert azok a nagyböjt alatt is Jézus feltámadásának ünnepnapjai). Az ókorban a „kisböjt” és a „nagyböjt” egyaránt a bűnbánat és a böjt időszaka volt (amit a római katolikus liturgiában a papi öltözetben ekkor használatos lila szín ma is kifejez), a modern korban azonban csak a nagyböjtre nézve maradt meg a hétköznapi szóhasználatban a böjtre utalás.
Imádság és koplalás
Mielőtt ahhoz a kérdéshez fordulnék, mi is a böjt értelme a 21. századi és különösen a protestáns Krisztus-hívők számára, szeretném tisztázni, hogy a ma gyakran használatos böjt fogalom milyen kapcsolatban is áll a bibliai böjttel. Érdemes kimondanunk, hogy a manapság divatos gyakorlat, aminek célja fizikai működésünk javítása, igen laza kapcsolatban áll azzal a gyakorlattal, amelyet a Biblia böjtnek hív. Mondhatnánk: köszönőviszonyban sincs vele. A mostanság oly sokszor emlegetett különleges étrend, tisztító- és fogyókúra, vagy koplalás, bármilyen jótékony hatással is legyen egészségünkre (amit egy pillanatig sem vonok kétségbe), bibliai szempontból nézve nem böjt. A bibliai gyakorlatra épülő és a keresztény hagyományban két évezreden át követett böjt az istenkapcsolat ápolásának része; mindig az imádsághoz kapcsolódik.
Biológia és spiritualitás
A böjtből a fizikai komponenst nem lehet kihagyni. Kerüljük el azt a félreértést, amely szerint a böjtről érdemi beszélgetést folytatni csupán elméleti szinten is lehetséges. A böjt csak a fizikai étel és ital megvonása által lesz több puszta eszmefuttatásnál. Miközben a keresztény böjt hivatását tekintve lelki – és nem fizikai – gyakorlat (arra való, hogy a lelkünk váljon üressé, erről a következő részekben még bővebben lesz szó), ennek útja nem valami absztrakció, hanem a fizikai éhezés és szomjazás.
Készüljünk fel az útra
Ugyanakkor a böjt hivatása spirituális: a keresztény böjtben az ember Isten előtt alázkodik meg, Isten előtt tárul fel, Istennek szolgáltatja ki magát. Ez az irányulás központi jelentőségű. A bibliai böjtölés kapcsán komolyan kell vennünk a gyakorlati kérdéseket, de ezeket következetesen az Istennel élt közösségen belülre kell helyezni. Vegyük ezért szemügyre a keresztény böjt (és mindenfajta önmegtartóztatás) végső hivatását.
Mielőtt autós kirándulásra indulunk, ellenőrizzük, hogy pontosan jegyeztük-e fel úti célunk címét, a tartályban van-e elég üzemanyag és nálunk van-e a térkép. Nincs annál frusztrálóbb, mint amikor az autó bepakolva, benne a család apraja-nagyja, és kiderül – az út szélén –, hogy valami kimaradt.
A keresztény böjt vidékére való ellátogatás előtt ellenőrzőlistánk élén a végcél áll. Jézus azért jött, hogy kihirdesse és bemutassa, Isten országa eljött közénk. Arra vágyott, hogy minket az élő Istennel vonjon közösségbe, hogy e közösségben átalakuljunk, belső lényünkben Hozzá váljunk hasonlóbbá, és így igazi önmagunkra leljünk. A keresztény élet minden egyes mozzanata és tanítása e cél felé haladás része, hogy bennünk és köztünk Isten országa megvalósuljon. A böjt is ennek az útnak egy köztes állomása. Miközben tehát most a böjtöt nézzük, figyelmünk java máshová irányul; fő témánk nem is a böjt, hanem a kapcsolat Istennel.
Jézus egyik már említett tanításában a böjt ezen értelmezésének és értékelésének adja példáját. Egyszer azt kérték tőle számon, miként lehet az, hogy míg Keresztelő János tanítványai és a farizeusok is megtartják a böjtöt, sokan heti kétszer is, addig Jézus tanítványai nem. Jézus válaszában arra mutat rá, hogy tanítványai számára a böjtölés vagy nem böjtölés kérdésében a döntő szempont nem más, mint az ő velük léte (mármint Jézus saját jelenléte köztük), illetve majd távolléte tőlük (Mk 2,18-20). A böjtöt leginkább akkor láthatjuk a helyén, ha azt Jézus jelenlétéhez képest értékeljük, annak fényében, hogy Jézus felé fordulásunkat segíti vagy akadályozza.
Zsákutcák elkerülése
Ha Jézus jelenlétét és jelenléte érvényesülését szem előtt tartjuk, akkor elkerülhetjük azokat a zsákutcákat, amelyekbe különben a böjt kapcsán könnyen belefuthatunk. Ha a böjtöt önmagában kezeljük, akkor akár böjtpártolók, akár böjtszkeptikusok leszünk, eltévesztjük a célt. A böjt nem az önmegvalósítás eszköze, és nem is az önsanyargatásé, értéke nem önmagában áll. Isten országában a böjt akkor tölti be rendeltetését, ha az istenkapcsolatot szolgálja.
A böjttel kapcsolatos ellenérzések erejének jobb megértéséhez is közelebb segíthet minket a böjt spirituális céljának szem előtt tartása. A böjtölő ember egy feltételezésre épít. Arra, hogy az életben úgy juthat előrébb, hogy magától megvon valamit. Ez az a feltételezés, ami ma – minden biológiai vagy dogmatikai érven túlmenően is – „kiveri a biztosítékot”. Az az állítás, hogy emberi mivoltunkban „a kevesebb több”, ma, a 21. században botrány. Filozófiai eretnekség. Aki fizikai jólléte érdekében böjtöl, fogyni akar, vagy méregtelenítő kúrán vesz részt, azzal szemben legtöbbünknek nincs elvi kifogása – sokan tízezreket költünk tisztító étrendekre. De ha valaki a böjttől személyes identitása síkján remél hasznot, akkor megszólal az ellenvetés. Úgy hiszem, ezt az erős ellenreakciót a modern emberben az váltja ki, hogy hite szerint a legrosszabb, ami vele megtörténhet, a kontrollvesztés. Lélektani, vezetéselméleti, szociológiai, sőt, dogmatikai érvek sorakoznak annak alátámasztására, hogy a feltétel nélküli kapituláció veszélyes. Úgy tűnik, minden fenntartásunkat igazolja. A modern ember hitvallása szerint, ha valaki megtartja egyén voltát, beteljesíti azt: az ember önazonosságát az egyén érvényesülése hozza el.
Ettől az úticéltól eltér a jézusi út, az egyén feletti irányítás átadása sokunknak járatlan ösvény. Az a böjt, amiről itt beszélünk, e cél felé vezet: a teljes hatalomátadás felé. Hogyne váltana ki ez ellenérzést abban, aki az egyén önirányítása által határozza meg magát?
Indulhatunk
Ha a célpont megvan, ami Isten országa – amely Jézus érvényre jutása által valósul meg bennünk és közöttünk –, és az üzemanyag is, aki a Szentlélek, és a térkép is, ami a Szentírás, akkor kisebb lesz az esélye annak, hogy eltévedünk. Útnak indulhatunk. Ha utunk a böjt-völgybe visz, oda is készen térhetünk be, nem kallódunk el.