A felhő

– Nemsokára jövünk! – nevetett rá a férfi és sietve felpattant a biciklire, hogy utolérje a két fiúcskát, akik már az utca végén kerekeztek. 
A nő mosolyogva csukta be a kertkaput a vidám kis csapat után. 
„Jó lesz egy kicsit egyedül lenni” – gondolta. 
Visszament a házba. Furcsa volt a csend és a rend. Nyár elején nagytakarításba kezdett. Lassan haladt, meg-megállva selejtezte ki a polcokon felgyülemlett papírkupacokat, a szekrényekben a fiúk ruháit. Ráérősen törölte le a port, mosta le a csempét. Porszívózás előtt kártyáztak a gyerekekkel, felmosás után sütit sütöttek uzsonnára. 
Ma délutánra lett készen. Tiszta és rendezett volt minden.  
Ajándékba kapta ezt a félórát – egyedül. Óvatosan „vette a kezébe”, kezdte el „kibontani”. Sejtette, hogy ezúttal nem olvasás, zenehallgatás vagy levélírás lesz benne. Folytatnia kell a rendrakást – ott bent, legbelül a lelkében. 
Vigyázva leült a kanapéra, a frissen mosott takaróra. Fáradt háta mögé tette a napsütéstől tisztán illatozó kispárnát, összekulcsolta a kezét: „Drága Istenem! Imádkozom.”  
Hónapokig nem tudott szólni Hozzá. Megviselte a lelkét a némaság. Pár napja, távol az otthonától repedt meg végre a gát, és bújt ki a szívéből ez a két mondat. Akkor nem is mondott többet, csak ennyit. Azt is félve, a lelke lábujjhegyén állva. Olyan volt neki ez a pár másodperc mégis, mint az éhezőnek a falat kenyér. Minden ízét érezte. Egyszerre volt édes és keserű. Jóllakva ment tovább. 
„Drága Istenem! Imádkozom.” Azóta mindig így kezdte. Most hozzátette még: „Áldásért és békességért.” És mintha azonnal meg is kapta volna, lelassult, lecsendesedett a lelke. Nem háborgott, nem lüktetett. Biztonságban volt. 

És most végre átszakadt a gát. Elmúlt a félelem, elengedte a szorongás. Becsukta a szemét, sóhajtott egy nagyot. 
„Kezdjük el, nézd meg velem a barátaimat.” Tudta, hogy nem kell Neki bemutatnia őket. De jól esett kiöntenie a lelkét. Jól esett mesélnie a levendulaillatú szegénységről, a harsány nevetés mögötti magányról, a szomorú mosolyokról, a keserű megfelelni akarásról, a sorbaállítási kényszer mögötti bizonytalanságról, a flegmaság mögött húzódó szeretet nélküli gyermekkorról, a tágra nyílt tekintettel, bezárt lélekkel élt életekről, a csendes bűneikről, a lelkükbe égett bántó mondatokról… 

Van köztük, aki önző, fél odaadni magát, mert egyszer valaki elhagyta.  
Valaki drága cipőben, magabiztos léptekkel, de reszkető lábakkal lépked a világban. Retteg a magánytól. Még mindig. Pedig már hosszú évek óta hű társa. Érzelmekről nehéz beszélni vele. A mondatai, válaszai úgy koppannak, mint a cipője sarka. Gyorsan, röviden, élesen.  
Rózsaszínre festi maga körül a levegőt a következő. Sportos, könnyed lépteit nézve senki nem sejtené, mennyi elfojtott érzést, indulatot cipel magával. Így nevelték, így szerették.  
Mosolyogva, lebegve, csicseregve jár-kel a másik, amióta nagy betegségéből meggyógyult. Már nem beszéltek erről, és semmi problémáról.  
Aztán itt van a magabiztos, kissé hideg, elfoglalt üzletasszony, aki a lelke mélyén játékos, huncut diáklány marad, míg élnek.  

Felhők, Katona Viktor

Táncolva jön a következő. Nehéz a lelkének húrjait megpendíteni, de ha sikerül, akkor szép, halk, mély dallam születik.  
Vele van még a provokatőr, a konyhatündér, az ősanya, a rendmániás, a művészlélek… 
Itt vannak mind. Az összes sebzett, magányos, könnyes szemű asszonytárs. Akik mégis annyi derűt, vidámságot, életet, erőt szórnak szét a világban, és az ő életében is. 
Szereti őket. Tanítják őt élni. Beszélni és hallgatni. Sebződni és gyógyulni. Félni és bátornak lenni. Küzdeni és feladni. Közel lépni és távol maradni. Nagyokat nevetni és együtt könnyezni. 
Ott voltak vele az illatos, szivárványszínű imafelhőben és megannyi szállal szőtték át. Épp elszakadni látszott az egyik, megerősödni a másik. Volt vékony fonál és erős kötél. Lazán aláhulló és meg-megfeszülő, majdnem elpattanó…  

Kislány kora óta szerette a felhőket. És máig elhitte, hogy ha fentről beleugrana a puha, vastag, hófehér, fodros szélű, nagy égi képződménybe, akkor az megtartaná. Homlokát ráncolva, dacolva minden okos tudománnyal, teljesen biztos volt ebben. 

– Hazaértünk! – kiáltották a fiúk.

– Mi a baj? Máris? – nyitotta ki a szemét meglepődve.

– Máris? De hát már besötétedett! – néztek rá csodálkozva mind a hárman. 

– Te azóta itt üldögélsz? – kérdezték kedvesen.

– Igen. Talán elbóbiskoltam. És egy csodaszép felhőről álmodtam.

– És beleugrottál? És megtartott? – kérdezték szinte egyszerre.

– Bele bizony. És megtartott, átölelt, elbújtatott, betakart …

– Kicsi a rakás! – kiáltotta a legkisebb.

És már ölelték, bújtatták, betakarták … Szerették.