Rácz Kornélia

Sokszor elképzelte: odaáll és elmondja a történetét, de sosem tette meg. Mert ha kinyitja a lelkét, akkor már nagyon fájna, ahogy sorban rádobják a követ.

Kapaszkodunk. Emberekbe, feladatokba. Csakazértis nappal és álmatlan éjszaka. Ő nem bánja, hányféle süti van vagy ha nem tökéletes a rend.

Ebből áll tehát az én hitem: emberekből, könyvekből, eseményekből, élményekből, dalokból, valósággá vált vagy megértett Igékből. 

Lassan kezébe vette a könyveket. Egyiket a másik után. Megsimogatta őket, ujjai közt végigfuttatta a lapokat. Nem tudta, hogy mire vágyna.

Mérhetetlen csalódottság és erre válaszként pár másodperccel később düh és dac ébredt benne. Kevés embernek mutatta meg igazán, mélyen, kendőzetlenül magát. Mégis talán soknak. Most már egyel kevesebbnek …

Írni kezdett, érthetetlen vágy hajtotta, talán az öröm, a hála a Teremtő felé. Aki odaengedte őt a Forráshoz, egészen közel,

Nem maradt más kapaszkodó, mint az ő mindentől független Orvosa.

Valami hiányzott. Valami esemény. Valami közös megmozdulás. Valami, ahol érzem, hogy együtt dobban a szívünk. Ahol tudjuk, biztosak vagyunk benne, hogy jó nekünk, és Jézus mosolyog, ha ránk tekint.

Jó ötletnek tartottam, de aggódtam, hogy nem fogja tudni megvalósítani. Nagyon határozott volt, egyedül szerette volna elkészíteni. Bement a szobájába, magára zárta az ajtót.

Tanítványok is búcsúztak a fiatal tanárnőtől. “Tényleg vége!” – tört elő a mélyről és söpörte el a naiv, bolond reményt, hogy úgysem igaz.

Sosem érzett még ilyen különleges, édes-bús, könnyes, múltba révedő, örök életet remélő békességet.  

Az elhordozhatatlan és az elhordozható, a felfoghatatlan és a felfogható együtt nyomták a vállát. Ez térdre kényszerítette.

A gyötrelmes, ám mégis csodálatos lelki folyamatok közben azon is elgondolkoztam, kicsoda nekem Jézus. A Barátom? Vezetőm? Segítségem? Legfőbb Bizalmasom? Reménységem? Megváltóm? 

A nő mosolyogva csukta be a kertkaput a vidám kis csapat után.
„Jó lesz egy kicsit egyedül lenni” – gondolta.

De egyik pillanatról a másikra a gyöngyeim kövekké változtak.
Szabadulni akartam tőlük. 

És ahogy ott üldögéltem… békességre leltem. A tarisznyám minden zsebét megtöltöttem. Csak a legkisebbet nem. Az már tele volt.

A némaság megbetegít, de a hallgatás gyógyít. A magány kétségbeejtő, de az egyedüllét felüdít.

Felekezet, vallás, kegyesség.
Szeretem a szavakat. Szeretem érteni őket. De ezeknél a fogalmaknál nem tudtam, hogy honnan induljak el. Mit jelent mindez?

Negyven nap, amikor esténként találkozhatunk egymással, önmagunkkal és Vele.

Megpróbálta volna meggyőzni őt, hogy ne féljen, az első Szeretethez vissza lehet térni.

Az idős, kedves, szomorú arcú barátnéja ritkán látta el életbölcsességekkel. Nem mintha nem gyűjtött volna a hosszú évtizedek alatt jópárat össze, de így nevelték.

Sokszor eltévedt. Akárhogy igyekezett megjegyezni, hogy kicsoda ő és kik a többiek körülötte.

Becsukta a szemét. És kinyitotta a lelkét.