A „kegyesség” kifejezés sokunkat inkább eltávolít annak jelentéstartalmától (akármi is legyen az), mintsem hogy összekötne vele. Még mielőtt a „kegyes” élet igazi lényegéhez eljutnánk, olyan rétegekkel találkozunk, amelyek az évszázadok során és akár saját életünkben a kifejezésre rakódtak, és inkább elveszik a kedvünket a további közeledéstől, mintsem hogy meghoznák a kedvünket hozzá.
Ebben az írásban arra hívom az olvasót, hogy adjon esélyt (elsősorban saját magának) arra, hogy kiderüljön: a „kegyesség” valójában nagyon is időszerű és húsbavágó, hiszen az Istenhez tartozásunkra rímel rá. A kegyesség kifejezés a protestáns Újszövetség-fordításokban jelenik meg, a görög eusebeia szó megfelelőjeként. Lásd például az 1Tim 3,16-ban: „nyilvánvalóan nagy a kegyesség titka”, vagy az 1Tim 4,8-ban: „a kegyesség mindenre hasznos”.
Szerzésre irányuló és fogyasztói szemléletű korunkban szükséges, hogy legyen egy olyan kifejezésünk, amely figyelmünket az élet megérinthető, elérhető és megérthető dimenzióján túlra fordítja. Szükség van annak jelzésére, hogy az Isten felé fordulás az ember életének valós és nélkülözhetetlen része. A „kegyesség” kifejezésünk mellett erre utal a ma divatos „spiritualitás” kifejezés, vagy a sokáig inkább csak a katolikusok által használt „lelkiség” fogalom. Idetartozik még a régiesebb „istenesség”, „istenfélelem”, vagy az inkább katolikus és régies „jámborság” is. Jól tesszük, ha élünk e szinonimák adta gazdagsággal, hiszen mindegyik arra utal, hogy az emberi lét lényegét illetően Isten létéhez kapcsolódik – miközben mindegyik kifejezés más és más ajtókat nyit meg az egyes emberek számára.
Honnan erednek a „kegyesség” kifejezéshez kapcsolódó negatív konnotációk? Megvallom, e kifejezés hallatán évtizedeken át egy hideg, dohos, pókhálós és sötét pincehelyiség képe jelent meg bennem, és e szó fagyossága csak a lelkiségtörténet tanulmányozása során „olvadt fel” számomra. A „kegyesség” kifejezés sokunkra hat úgy, mint az a levél, amelyet a nagymama fiókjában találunk: tisztelettel fordulunk felé, mert becsüljük azt, aki írta, de érzelmileg távolságot is veszünk tőle, mert egy távoli világ illatát hozza. Archaikus jellegén túlmenően a „kegyesség” számos helyzetben még megosztó is. Amikor mi, protestánsok „kegyességet” mondtunk, a katolikusok pedig „jámborságot”, nemcsak katolikus testvéreinktől különültünk el, de gyakran számos protestáns testvérünktől is. Azok a protestánsok, akik előszeretettel használják ezt a kifejezést, gyakran különbséget tesznek a „lelki emberek” – kikhez ők maguk is tartoznak – és a „csak protestánsok” között. Nem csoda, hogy a „kegyes” jelző a túlbuzgók gúnyneve lett. Ilyen előzmények után érthető az idegenkedés a „kegyesség” kifejezés használatától.
Ha meg akarjuk találni a kifejezés újszövetségi értelmét, félre kell tennünk a kifejezéshez kötődő negatív asszociációkat.
Mire utal hát a kifejezés? A „kegy” a „kegyesség” rövidített formája: a „kegyes” ember a kegyelmet igenlő vagy kegyelem által élő ember. De ezzel még nem sokat mondtunk, mert a mai ember számára nem sokat jelent a „kegyelem”. Legtöbben nem vagyunk bűnözők, akik valamilyen amnesztiában reménykednénk. Mit értsünk hát kegyelem alatt? Kinek és miért van szüksége ma a kegyelemre?
A Szentírás kegyelemfogalma olyan ajándékra utal, amely Isten összes jóságát magában foglalja, tehát sokkal tágabb, mint egy elítélt ember szabadon bocsátása. A bibliai kegyelem isteni adomány, ami az élet egészét beragyogja és át is alakítja: a síkságoktól a hegycsúcsokig, a hétköznapoktól kezdve önazonosságunkon és érzéseinken át egészen a legkülönlegesebb pillanatokig.
Ezen túlmenően a bibliai „kegyelem” fogalom egyaránt jelenti az isteni ajándék forrását (ami Isten nagylelkűségére, szeretetére és jóságára mutat) és a befogadóban létrehozott hatását (ami pedig az emberben megjelenő ragyogást, világosságot és feltétel nélküli szeretettség állapotát emeli ki). Érdekes (és szerencsés) tény, hogy mind a latin gratia, mind a magyar kegyelem kifejezésben a fenti két hangsúly egyaránt jelen van és szervesen összefonódik. A héber hén kifejezés a hangsúlyt az adakozó ingyenességére helyezi és csak másodlagosan utal ennek megnyilvánulására a befogadó félben. A görög charis esetében viszont éppen fordított a helyzet: a hangsúlyt az adomány kisugárzására helyezi, és csak másodlagosan utal az adományozó jóakaratára. A magyar kegyelem kifejezés (ahogy a latin gratia)tehát mindkét jelentésárnyalatot magába fonja: benne van annak az elismerése, Aki ingyenesen és bőségesen ad, és annak az érzékeltetése is, hogy az ajándék az azt befogadó embert nemcsak ámulatra indítja, hanem más életminőségben is részesíti.
Ez tehát Isten kegyelmét illetően a bibliai szemléletmód, amely az isteni jóság közlésére vonatkozik (nem csupán a halálbüntetés helyetti irgalomra). Amikor tehát Isten Jézus Krisztust adta az embereknek, akkor ebben az ajándékban minden benne foglaltatott: Jézus Krisztus Isten összes ajándékának a kiteljesedése. Pál apostol szavával (Róm 8,32. 35. 38–39): „A ki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem őt mindnyájunkért odaadta, mi módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? […] Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é? […] Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.”
A „kegyes” élet e „kegyelem” által élt élet. A kegyelem érvényesülésének azonban több különböző aspektusa van, érdemes lehet ezekre külön figyelmet szentelni.
Először, a kegyelem általi élet azt feltételezi, hogy ismerjük a kegyelmet. Ez korántsem magától értetődő. Isten jó szándéka átsüt a Hold éjszakai fényén, az őszi nap simogatásán, a szellő fuvallatán, a virágszirmok törékenységén, egy szerettünk emlékén vagy egy baráti beszélgetésen; Isten kegyelme mindebben megismerhető. A teológusok szerint ezek Isten „általános” kegyelmének munkái. Ezt valamilyen mélységben mindenki ismeri. Isten kegyelmének azonban van egy másféle ismerete is. Ezt a teológusok a kegyelem „különös” vagy „különleges” formájának hívják, mert ez Isten kegyelmének egészen személyre szabott megnyilvánulása. Amikor a kegyelem általi életről beszélünk, inkább ez utóbbit értsük alatta. Ha olyan történik velünk, ami jólesik, azt nem nehéz kegyelemnek hívni (ez az általános kegyelem), Isten személyesen szólító kegyelmének ismeretéhez azonban szükség van egy Isten és ember közti találkozásra is, ami személyes. Ennek a jóságnak az ismerete Isten személyre irányuló hívásán alapul, ami konkrét helyen és időben történik meg. Amikor Isten e hívása eljut hozzánk, azt nem lehet nem észrevenni. Pál apostol a hívők életében egy meghatározott eseményre utal, amikor ezt írja: „megismertétek az Isten kegyelmét igazán” (Kol 1,6).
Annak tudata tehát, hogy „akik Istent szeretik, minden javukra van”, nem az ember által elsajátított tudás eredménye. Az a meggyőződés, hogy Isten mindig hűséges marad, nem azoknak a bizonyítványa, akik megtanultak pozitívan gondolkodni. Az a vallomás, hogy minden rendjén van és így is lesz – ahogy Norwichi Julianna írta –, egy rejtett találkozásból fakad. Ebből a tapasztalati tudásból mondja az Ószövetség embere mintegy az Újszövetség titkát is megelőlegezve, hogy „az Úr kegyelmével tele van a föld” (Zsolt 33,5). A kegyelem megismerése maga is kegyelem. A kegyelem tudatát Isten plántálja belénk. Ez által válik lehetségessé, ahogy amikor ellopják az iratainkat, amikor egy nehéz emberrel kell napokat együtt töltenünk, amikor elveszített szerettünk hiánya már-már megőrjít, és amikor már Isten vigasztalását sem vagyunk képesek átélni, még akkor is tudjuk: a kegyelem tart, sőt, javunkat keresi. Most is.
A kegyelem által való élet másik feltétele a kegyelem keresése. Ez rajtunk múlik. Ezt nem kapjuk, ez döntéseinkből fakad. A kegyelem fölismerését megnehezíti a sok hatás, ami nap mint nap ér minket: konfliktusok a kollégákkal, hírek a vírus aznapi áldozatairól, balesetek, személyes veszteségek – megannyi szorongást okozó esemény. Az újságok hírérték alapján válogatják meg, hogy mit közölnek. A pusztulás és a rombolás, a Nobel-díj és az Európa-kupa utolsó mérkőzése kerülnek az előtérbe. Isten kegyelméről nem esik szó. Ahogy Ézsaiás könyve szerint Isten szolgája „az utcán” akkor se hallatta a szavát, úgy ma, ki mutatja ma be a becsületesen dolgozó hétköznapi embereket? Pedig a kegyelmet éppen bennük fedezhetjük fel, akik munkahelyükről rendben hazajutnak, akik hűségesek, akik este a családjukkal vacsoráznak; és akik hetvenszer hétszer is megbocsátanak. Persze azokban is, akik csodás módon menekülnek vagy gyógyulnak meg. De a kegyelem iránti érzékenyítéshez éppen az szükséges, hogy ne csak a rendkívülire figyeljünk. A pletykát, ahogy a prédikátor mondja, sebes paripák repítik. Ami igaz, az néha ki sem mondatik. De ahhoz, hogy valami igaz legyen, nem is mindig kell kimondani. A tömegsírok fényképei és a szirénázó mentők visító hangja sokkolnak, a szenvedések képei láttán eluralkodik rajtunk a félelem. A kegyelem, amely ezekben is megbújik, szelíd. Erősebb, mint a kegyetlenség – ahogy minden élőlényben erősebb az egészség, mint a betegség. Tudatosság kell ahhoz, hogy keressük és észrevegyük a kegyelmet.
Kegyelem hozza fel a Napot minden reggel. Kegyelem gondoskodik az oxigén meglétéről, amit belélegzünk, és az is kegyelem, hogy egyáltalán még lélegzünk, percenként vagy 16-szor. Kegyelem munkája az, hogy szívünk percenként 60-70-szer a testünkbe pumpálja a vért, újra és újra. Kegyelem tartja össze az atomokat. A kegyelem műve, hogy minden gyűlölet ellenére a szeretet erősebb, mint a halál, és keményebb, mint a sír. Ebben a jogoktól és érdekektől zajos világban is létezik a szeretet. Isten rajtunk tartja a szemét.
Mivel a kegyelem tapintatos, ahhoz, hogy „kegyes” emberek legyünk, nekünk kell döntenünk abban, hogy mit engedünk be lelkünkbe. Ha úgy bánunk lelkünkkel, mint ahogy sok helyen az útszéli árokkal bánnak (szemétlerakónak használva), akkor bármit is ismertünk meg eddig, nem a kegyelem által fogunk élni. Ha lelkünket az üzleti vállalkozások érdekeit szolgáló hirdetések töltik be, akkor hiába van telve a Föld Isten kegyelmével, mi mással leszünk tele. Adjunk esélyt magunknak arra, hogy csodáljuk Isten munkáit – és így Őt Krisztusban személve átváltozzunk, apró lépésekben, fokról fokra, az Ő képére.
Szívleljük meg Kempis Tamás szavát: „Sohasem válik belőled összeszedett, igazán lelki ember, ha nem tanulsz meg hallgatni arról, ami nem a te dolgod, s figyelmedet nem fordítod önnönmagadra. […] Békére és igaz belső azonosságra szól a rendeltetésed.” (Krisztus követése, Ecclesia, 2012, 103. oldal)
Harmadszor, a kegyelem általi élethez nem elég önmagában a kegyelem felismerése, de még annak keresése sem; az is szükséges, hogy azt magunkon átengedjük.
A kegyelem olyan, mint a Jordán folyó. Addig tölti be a hivatását, amíg továbbárad. Izraelben a Jordán folyó belefolyik a Genezáreti-tóba (másik nevén Galileai-tengerbe, a térképen Sea of Galilee nevet viseli), majd a Holt-tengerbe (a térképen Dead Sea); de a két helyszín egészen mással jellemezhető. Az első esetben befolyik a Genezáreti-tóba majd ki is folyik onnan, és a tó élettől duzzad. Ez a tó adja Izrael édesvízellátásnak több mint felét, egészen a mai napig. A Genezáreti-tóból kiáramolva a Jordán aztán a Holt-tengerbe is beleszalad. Onnan azonban nincs kifolyása. Csupán az élettelen víztömeget gyarapítja, az igen magas sótartalmú vizet nem képes visszahígítani. A Holt-tenger annyira holt, hogy valóban nem él meg benne semmi.
Pál arra int, hogy ne tartozzunk azok közé, akik Isten kegyelmét hiába vették (1Kor 6,1). Vették ők, tehát nem arról van szó, hogy nem ismerték volna meg. Csak épp nem áradt tovább rajtuk. Ahhoz, hogy Isten kegyelme által éljünk, nem elég az, hogy egyszer megismertük, de még az sem, hogy újra és újra keressük: hiszen a kegyelem sose kerül birtokunkba. A kegyelem érvényesüléséhez a harmadik feltételnek is teljesülnie kell: szükséges, hogy túlengedjük magunkon, hogy másokhoz is eljusson. Biztosítsuk magunkban az utat a kegyelemnek: „Uram, legyen rajtunk a te kegyelmed, hiszen benned bízunk!” (Zsolt 33,22.)
Vegyünk egy másik képet Izrael életéből: a kegyelem olyan, mint a manna, amelyet Izrael az egyiptomi pusztaságban kapott. Nem tehették el másnapra. Ha eltették, megromlott. Ahogy a mannát a zsidók naponta kapták, úgy a kegyelemből nem lehet „bespájzolni”. Nem lehet felhalmozni, hogy legyen belőle holnapra is. A kegyelem Isten pillanatnyi önközlése, sosem kerül a birtokunkba. Akkor marad önmaga, ha éppen árad – ha rajtunk is továbbárad. Ha, ahogy kapjuk, tovább is adjuk.
Ahhoz, hogy a kegyelem rajtunk szabadon átáradjon, fel kell adni azt, hogy magunkat másnál értékesebbnek tartsuk, azt az ítéletünket, hogy nekünk másokhoz lehajolni rangon aluli. De az áramlásnak az is útját állja, ha épp méltatlanságérzésünk köti le figyelmünket. A kegyelem átáradását akadályozhatja az is, ha keserűséghez ragaszkodunk, és ellene állunk a megbékélésre hívó szónak (Zsid 12,15).
Bárhogy is részesüljünk benne: a „kegyesség” a kegyelem általi élet. Isten kegyelmét nem elég egyszer megízlelni, és nem elég többször keresni sem. Isten kegyelme Isten lényének kiáradása. Akkor marad önmaga, ha saját életünkben is szabad folyást engedünk neki.
Végezetül olvassuk el a 33. zsoltárt (melyre válaszként a fenti írás született). E zsoltárban Isten kegyelmének elismerése és Isten félelme egymást váltogatják: „Az Úr kegyelmével telve van a föld” (Zsolt 33, 5), és „féljen az Úrtól mind az egész föld!” (Zsolt 33, 8.) Ez azt jelzi, hogy a kegyesség egyik szinonimája valóban az istenfélelem. A zsoltár arra hív, hogy bár egy olyan világban élünk, melyet az emberektől való félelem tölti meg, és melyben az emberek mindentől félnek, csak Istentől nem, mi féljünk inkább az Úrtól. Hétköznapi életünkben ismerjük el Isten kegyelmét.
1Örvendezzetek ti igazak, az Úrban; a hívekhez illik a dicséret. 2Dicsérjétek az Urat citerával; tízhúrú hárfával zengjetek néki. 3Énekeljetek néki új éneket, lantoljatok lelkesen, harsogón. 4Mert az Úr szava igaz, és minden cselekedete hűséges. 5Szereti az igazságot és törvényt; az Úr kegyelmével telve a föld. 6Az Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregük. 7Összegyűjti a tenger vizeit, mintegy tömlőbe; tárházakba rakja a hullámokat. 8Féljen az Úrtól mind az egész föld, rettegjen tőle minden földi lakó. 9Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott. 10Az Úr elforgatja a nemzetek tanácsát, meghiúsítja a népek gondolatait. 11Az Úr tanácsa megáll mindörökké, szívének gondolatai nemzedékről-nemzedékre.12Boldog nép az, a melynek Istene az Úr, az a nép, a melyet örökségül választott magának. 13Az égből letekint az Úr, látja az emberek minden fiát. 14Székhelyéről lenéz a föld minden lakosára. 15Ő alkotta mindnyájuk szívét, és jól tudja minden tettüket. 16Nem szabadul meg a király nagy sereggel; a hős sem menekül meg nagy erejével; 17Megcsal a ló a szabadításban, nagy erejével sem ment meg. 18Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat, 19Hogy kimentse lelküket a halálból, és az éhségben is eltartsa őket. 20Lelkünk az Urat várja, segítségünk és pajzsunk ő. 21Csak ő benne vigad a mi szívünk, csak az ő szent nevében bízunk! 22Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, a miképpen bíztunk te benned.
A „kegyesség” gyakorlása az Isten terében élt élet. Aki a sportért van oda, annak életét a sport által megkövetelt életvitel határozza meg, legyen az az úszás vagy a futás. Aki egyetemi hallgató, annak időbeosztását és költekezési szokásait órái és vizsgái szabják meg. Aki az irodalmat szereti, gondoskodik arról, hogy legyen ideje olvasni. Aki énekes, hangjára és hangszálaira ügyel. A „kegyesség” útját kereső ember életét és tetteit a kegyelem – Isten lényének személyre szóló kiáradása és ennek továbbadása – határozza meg.
„Legyen, Uram, a te kegyelmed rajtunk, a miképpen bíztunk te benned.”