Az idős, kedves, szomorú arcú barátnéja ritkán látta el életbölcsességekkel. Nem mintha nem gyűjtött volna a hosszú évtizedek alatt jó párat össze, de így nevelték. Örökségként hozta magával a múlt századból, és adta tovább az “Azt csinálsz, amit akarsz…, Én nem szólok bele…, Ez a te dolgod…” mondatokat. Sokáig bántotta ez a lányt. Aztán figyelt. És finom, apró mozdulatokból, egy-egy sóhajból, egy simogatásból, pillantásból megkapta, amire vágyott. Így éltek ők.
Aztán valami történhetett. “Én arra jöttem rá, …” – kezdte egyre többször a beszélgetést és fejezte be egyértelmű tanáccsal az idősebb. A lány örült, és hegyezte a füleit, hogy minden szót a szívébe véssen. De meg is ijesztette a változás. Talán azért is, mert az a kedves tekintet ilyenkor nem a távoli múltba révedt, hanem a közeli örök jövőbe…
“Tudod, én arra jöttem rá, hogy kétféle kapcsolat van. Van, amelyiknek vannak földrajzi, időbeli határai. ‘Amíg egy helyen dolgozunk…, Amíg szomszédok vagyunk…, Amíg egy gyülekezethez tartozunk…, Amíg csoporttársak vagyunk…’ Ezekben kell hogy legyenek lelki határok is. Aztán van, hogy szépen lassan eltűnnek az “amígok”, és a határok is. De csak akkor add magad oda egészen. Ne félj ezektől a határoktól, hisz megvédenek. És ha nem kell folyton építened és bontanod, akkor nem fáradsz így el. De vigyázz, mert ha sebekre építed rá a határokat, az sem jó. Nehezíti a gyógyulást. Légy türelmes magaddal.” Ráemelte a tekintetét. És mintha tudott volna olvasni a gondolataiban, még hozzátette: “Ez nem álszentség, álarcoskodás vagy bezárkózás. Ez tisztelet. A lélek rendje.”
…
Leült a padra. Nézte a márványba vésett számokat, betűket és a kedves arcot a fényképen. Szépen lassan besötétedett. Egyre szorosabbra húzta magán a kabátot. Néha letörölte a könnyeit és a lélek rendjéről gondolkodott…