Alighanem sokunknak ismerős a tapasztalat, hogy Krisztus követői Isten útmutatását és világosságát egymás társaságában gyakran erőteljesebben fedezik fel, mint magukban. Ezt más nem várt meglepetésként megélni, és más eleve úgy viszonyulni a közösséghez, mint ahol Isten megjelenhet. Utóbbihoz úgy kell befogadnunk és meghallgatnunk egymást, és úgy kell feltárnunk és láthatóvá tennünk magunkat, hogy valódi kapcsolódás jöhessen létre köztünk. Olyan tér, melyben Jézus otthon érezheti magát.
Az itt felvetett témát kérdés formájában így lehetne megfogalmazni: Ha Isten valóságosan megmutatkozhat köztünk, akik benne hiszünk, akkor miként alakítsuk szemléletmódunkat és viselkedésmódunkat úgy, hogy Isten e jelenlétének lehetőségével éljünk?
A kérdés régóta érdekel. Mindig nagyon vonzónak találtam Chiara Lubichnak, a Fokolare lelkiségi mozgalom alapítójának azt a megközelítését, mely szerint a valódi egység mindig Jézust hozza el. Az elmúlt két évtizedben számos lelkiségi csoportban és találkozón tettünk próbálkozásokat arra, hogy közösségünket úgy alakítsuk, hogy beszélgetéseink és hallgatásunk során Jézus jelenlétét fedezzük fel. Ezen az úton sokat tanultunk.
Az elmúlt két évben Ferenc pápa a „szinodalitás” vagy „a szinodális út” nevek alatt indított útjára egy sajátos programot. Ennek célja az, hogy a hívők egymáshoz úgy viszonyuljanak, hogy közben Isten Lelkével is közösségben legyenek, sőt, Isten vezetése legyen számukra a meghatározó. A pápa úgy a helyi közösségek, mint a római katolikus egyház egészének olyan működését tűzte ki célul, ami Isten akarata kereséséhez illeszkedik. Az utóbbi évben két olyan magyarországi rendezvényen is részt vehettem, melyeken a résztvevők, akik az egyházakat és a szerzetesrendeket a legmagasabb nemzeti és nemzetközi szinten képviselték, a szinodális útról tanácskoztak. (Egy Szinodális Egyházért, Sapientia nap, 2022. március 19. és Nemzetközi konferencia a Pannonhalmi Főapátságban, 2022. október 21.) Az elhangzott előadások és beszámolók arra indítottak, hogy a szinodális út néhány gyümölcsét, illetve annak lelkiségi aspektusát másokkal is megosszam. Úgy találom ugyanis, hogy a szinodális útról érdemes többet tudni annál, mint amennyit a mai protestáns teológusok és lelkészek többsége tud. Elsődleges célom mindezzel együtt túlmutat a tájékoztatáson. Meg vagyok győződve arról, hogy a szinodális út kapcsán felvetődő kérdésekből – mi, akik Isten útján szeretnénk járni, bármilyen keresztény egyházhoz vagy felekezethez tartozzunk is, és legyünk akár hétköznapi hívők vagy akár egyházi vezetők – valóban profitálhatunk.
1. Forma és tartalom
Kezdeném azzal a törvényszerűséggel, hogy az egymással élt közösségünk és az Istennel megélt találkozásunk összeérésének vannak külső, formai oldalai, és vannak belső, inkább hozzáállásunkkal kapcsolatos oldalai is. A külső oldalhoz tartozik a szervezés és a keretek biztosítása, ha úgy tetszik, a közösség játékszabályainak felállítása és betartása. A belső oldalhoz pedig a szív állapota, döntéseink, akaratunk, lelkületünk. A közösség akkor él, ha a két oldalt egyaránt elismerjük.
Ez a megállapítás elvi szinten sokaknak bizonyosan magától értetődőnek tűnik. Tapasztalatom szerint azonban igen könnyen megesik velünk a családban, a hívők közösségében, de akár az egyház felső vezetői között is, hogy inkább a keretekre, vagy ellenkezőleg, inkább a lelkületre ügyelünk. Olyannyira, hogy a másik oldalt, ha talán csak figyelmetlenségből is, háttérbe szorítjuk. Vagy a közösségszervezésre szakosodunk, vagy a spiritualitásra. Ez azonban nagy hiba, amit el kell kerülünk, illetve, ha elkövettük, tetten kell érnünk és ki kell javítanunk, mert ugyan a két oldal közt valóban fennáll egy bizonyos feszültség, de ez produktív feszültség, amire szükségünk van. Sem a formai oldal nem helyettesítheti a tartalmi oldalt, sem fordítva.
Ami a szinodalitás esetében a formai oldalt illeti, Ferenc pápa 2021. október 10-én jelentette be, hogy az akkori dátumhoz képest egy évvel később esedékes püspöki szinódusig egy sajátos folyamat veszi kezdetét. A jó ötven éve rendszeressé váló püspöki tanácskozásokat mindig is komoly felkészülés előzte meg, ebben nincs semmi újdonság. Míg azonban ez a felkészülés a korábbi években az egész egyházra nem terjedt ki, most igen. Ezen túlmenően, a felkészülési folyamat azt a tiszteletteljes és a másikat meghallgató hozzáállást, amit most Ferenc pápa kért, nem helyezte előtérbe.
A szinódusi folyamat célja (legalábbis a kézzel fogható célt nézve) a laikusok, a püspökök, a papok, a szerzetesek és szerzetesnők tapasztalatának és korunk kihívásainak az összegyűjtése, hogy aztán a püspökök a pápa vezetésével ezekből vonják majd le a következtetéseket. 2022. október 16-án azonban (tehát egy évvel az első bejelentés után, amikorra az eredeti tervek szerinti a 16. szinódust összehívták volna) a pápa újabb változást jelentett be: a folyamat sikeressége miatt és annak teljesebbé tétele érdekében még egy évet ráhúznak. A visszajelzéseket majd 2023 októberében, illetve részben annál is egy évvel később, 2024 októberében dolgozzák fel (a folyamatot átgondolt és világosan kommunikált fázisokra osztották, de ezek ismertetése most célunkon túlmenne).
A szinodális út esetében tehát hangsúlyos a forma is és a tartalom is. Mint ahogy a keresztény közösség bármilyen szintű megéléséhez. A kettő közti arányosság szükségességét nem szabad lebecsülni. A közösséghez mindig szükségesek a keretek; ilyen keret az évszázadok során intézményesült zsinati forma is (mindegyik egyházban, legyen az református, evangélikus, keleti ortodox vagy római katolikus, melyek a kollegialitást ilyen vagy olyan név alatt mind hangsúlyozzák). Azonban a közösség tényleges megvalósulásához nem elég a keret, még az sem, ha a részvétel (mint ahogy most a szinodalitás esetében) minden püspök számára kötelező. Igen, a folyamathoz szükséges a kommunikációs csatornák kialakítása, a felelősök kiválasztása, a visszajelzések begyűjtése és feldolgozása, mindez apparátust, időt és munkát kíván; és aki erre nem ügyel, nem is lát közösséget. De a közösség több, mint keret. A keresztény közösség, ahogy Bonhoeffer mondja, Krisztus. Megvalósulása Krisztus megnyilvánulása, amihez hozzáillő lelkiség szükséges, aminek szem előtt tartása nem automatikus. A dogmatikából, mégha azok biblikusak is, nem következik semmilyen lelkület. A Krisztus Lelke által vezérelt közösség tagjai egymás iránt tiszteletet és irgalmat tanúsítanak, és egymás terhét hordozzák, az Újszövetség ebben félreérthetetlen. A keresztény közösség megélése, mivel az Krisztus megjelenése, több, mint szociológia. A külső és a belső is szükséges, és egyik sem helyettesítheti a másikat.
2. A „szinodalitás” jelentése
Pillantsunk a kifejezés eredetére. A szinodalitás abból indul ki, hogy amikor Jézus követői együtt mennek, mármint úgy, hogy közben maguk közt is Jézusra figyelnek, akkor egymás társaságában találkoznak is Jézussal. A magyarul is használatos szinód(us) fogalom jelentéstartalma tehát jóval tágabb, mint bármilyen találkozási formáé. A magyar szinód(us) vagy zsinat kifejezések egy formára emlékeztetnek, de a görögből származó szó két tagja emlékeztet minket egy tartalomra is. A „syn” (együtt) és „hodos” (út), a syn-hodos tehát egy közösen megtett út. (Hogy egy kicsit „haza” is beszéljek, az újszövetségi Barnabás személye nyomán elnevezett szolgálati közösségünk, a Barnabás Csoport mottója ide szépen csatlakozik: „az együttjárás erejével” él. Hiszen a szinodalitás arra a jelenségre utal, hogy együtt erősebbek vagyunk, mint külön.)
A jelenséget a korai kereszténység egy története különösen plasztikusan fejezi ki. Jézus két tanítványa a Jézus halála utáni napokban Emmaus felé tartott, és ahogy Lukács evangélista leírja, azon tanakodtak, hogy milyen elkeserítő, hogy mesterüket, akit Izrael megváltójának reméltek, elfogták és megölték. Útjuk során egy harmadik személy szegődik melléjük (Lk 24,15). Beesteledett, és a három útitárs betért egy szállóhelyre. Vacsoráztak. Ekkor jöttek rá, ki volt az útitársuk: Jézus! Ő azonban nem időzött velük, hamar eltávozott (24,31).
Jézus már nyilvános szolgálata során is beszélt arról, hogy amikor a tanítványok együtt lesznek, ő is jelen lesz. Persze a tanítványok ezt érthették úgy, mint ahogy ma is sokan, hogy Jézus átvitt értelemben lesz velük, azáltal, ahogy a tanítványok beszélnek egymással, „mintha” ott lenne. De Jézus ennél többet ígért, nem azt mondta, hogy olyan lesz, mintha ott lenne velük (Mt 18,19-20):
Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.
Jézus egy másik alkalommal azt mondta, hogy a világ végezetéig velünk lesz (Mt 28). Ezzel nyilván a Lélek általi jelenlétre utal, de ez nagyon is valódi jelenlét. Ha valaki azt mondja, hogy Jézus időnként megjelenhet a tanítványok között, ha akar, különleges esetekben, amikor nagyon indokolt, de azért ennek kicsi a valószínűsége és a gyakorisága, akkor vitába szállunk vele. Jézus nyomatékosan mondja: ha tanítványai együtt vannak, az ő nevében, tehát őt képviselve, ő is velük lesz. Nemcsak átvitt értelemben és néha-néha, hanem konkrétan és minden alkalommal.
A szinodalitás – és a keresztény közösség spirituális aspektusának megélése – a közösség által hozzánk jövő Jézus komolyan vétele. Olyan egymás felé fordulás, melyet Jézus jelenléte határoz meg. Úgy kommunikálunk egymással, úgy hozzuk meg döntéseinket, hogy Krisztus megnyilvánulásával számolunk. A szinodalitás – és a keresztény közösség – megnyilvánulása nem merül ki egyes programok megszervezésében és az azokhoz illő eszközök biztosításában, hanem egy olyan megközelítésmódot is magában foglal, ami életünket áthatja: egymáshoz való viszonyulásunk által Jézust jelenítjük meg. Ahogy az emmausi tanítványok esetében, amikor is Jézus közösségükben és azáltal jelent meg.
Krisztus ma követői személyében jelenik meg. A keresztény közösségben a legmellékesebb tagnak ezért van ugyanolyan méltósága, mint a legjelentősebbnek, mert mindkettő éppen annyira Krisztusé (1Kor 12). Ahogy a fent említett pannonhalmi konferencia házigazdája, Hortobágyi Cirill főapát emlékeztette a résztvevőket: Szent Benedek pontosan ebben a szellemben fejti ki, hogy a szerzetesi közösségben, bár a döntés feladata és felelőssége az elöljáróé (aki a közösség számára Krisztust kell képviselje), minden jelentős kérdésben a döntéshozatal előtt a közösség minden tagját meg kell hallgassa, és a legkisebbek véleményét is fontolóra kell vegye. Ennek alapja Krisztusnak az övéiben megnyilvánuló jelenléte. Ha a tanítványok köre bármilyen szakmaiságra, projekt megvalósítására, üzleti érdekre vagy etnikai eredetre épülne, akkor elég lenne azt keresni, hogy azok, akik ebben a leghatékonyabbak, mit akarnak. Viszont egy olyan közösségben, amit lényegénél fogva egy önmagán túli spirituális valóság határoz meg, maga az Isten (és az egyház ilyen), leginkább arra az útmutatásra kell ügyelni, ami Istentől jön. Ebből fakadóan mindig számolni kell azzal az eshetőséggel, hogy Isten a legfiatalabb testvéren keresztül is szólhat, azon keresztül is, akire legkevésbé számítunk.
3. A befogadás és a Lélek hangjának meghallása
Vegyünk két bibliai példát annak bemutatására, hogy a hívők egymáshoz való viszonyulása miben válhat az Istenhez viszonyulás színpadává és egyben katalizátorává. Az egyházban az egyik legelső alkalom, amikor a hívők olyan döntést hoztak, ami az egyházra nézve aztán nagy jelentőséggel bírt, úgy, hogy közben tudatosan és következetesen egymásra figyeltek, az Apostolok Cselekedetei 15. fejezetében leírt első apostoli gyűlés.
Az első olyan keresztény gyülekezet, ahol a tagság többsége nem zsidó, hanem más nemzetekhez tartozó ember volt, Antiókhia. Ebben a közösségben a keresztények egyszerre akartak hűek lenni Istennek a zsidókkal kötött szövetségéhez és az azokhoz kapcsolódó vallási rendelkezésekhez (mint amilyenek a szombat megtartása és a bálványoknak feláldozott húsok elfogyasztásától való tartózkodás), és ahhoz a tényhez, hogy Isten az ő kegyelmét nyilvánvalóan a más népekből megtértekre is kiárasztotta, méghozzá válogatás nélkül és bőségesen. Mennyiben ragaszkodjanak tehát a hit megélésnek az ősi zsidóságtól átvett formáihoz, és ezt mennyiben várják el a más nemzetekből megtért hívőktől? A gyülekezet a kérdésben nem tudott zöld ágra vergődni, a közösségben feszültség ébredt, végül az apostolokhoz fordultak segítségért. Pált és Barnabást elküldték Jeruzsálembe, hogy az ügyben kérjenek útmutatást.
A jeruzsálemi gyülekezet a témában meghallgatta Péter apostolt, aztán Pált, Barnabást, majd Jakabot, és végül „egymás között egyetértésre” jutottak. Erről írtak egy levelet, amelyet Szilász és Júdás keze által elküldtek Antiókhiába. A küldöttség Barnabás és Pál kíséretében meg is érkezett, és ebben a levélben olvasható az a kifejezés, amit Lukács idéz, ami egyben jelen témánknak is kulcsa: „jónak látta a Szentlélek és mi is” (Csel 15,28). A tanácskozás résztvevői tehát (akik közé a leírás szerint itt az egész jeruzsálemi közösség értendő, annak mindegyik tagjával!) hallgattak egymásra, többféle szempontnak adtak helyet (ami nyilván nem egy félórát vett igénybe) és olyan álláspontra jutottak, ami nemcsak közös volt, hanem meggyőződésük szerint Istené is. Ebben meg is nyugodtak.
A másik újszövetségi példa az első század végéről való, amikor Kis-Ázsia keresztény közösségeihez – az efézusihoz, a szmirnaihoz, a pergamonihoz, a thiatíraihoz, szárdiszihoz, a filadelfiaihoz és a laodíceaihoz – János apostol látomásában Krisztus maga szól. Mindegyik gyülekezethez külön-külön, aminek következtében hét levél születik. Krisztus azt akarja, hogy ami az egyiknek szól, a többihez is jusson el, hogy az egyikből a másikak is tanulhassanak. Ezekre a gyülekezetekre nézve elmondható, hogy Isten akarata teljességét annyiban ismerhetik meg, amennyire készek befogadni azt is, ami kifejezetten nekik szól, és abból is tanulni, amit Isten másoknak mondott. A befogadás lelkülete és gyakorlata tehát kiemelkedően fontos. Ezt jelzi az a tény, hogy a hét gyülekezetnek szóló üzenetekben egy dolog közös. A következő felhívás, ami mindben külön is elhangzik, tehát összesen hétszer: „Akinek van füle, hallja meg, amit a Lélek mond a gyülekezeteknek!” (Jel 2,7; 2,11; 2,17; 2,29; 3,6; 3,13; 3,22.)
4. Megkülönböztetés
A szinodalitás útja, illetve a közösség által megnyilvánuló isteni jelenlét megtalálása magában hord egy másik alapfeltevést: azt, hogy a hívők képesek megkülönböztetni, mi az, ami tőlük származik (ami tehát saját vágyaik, sérültségük, érdekeik, vonzalmaik és félelmeik alapján tűnne számukra kívánatosnak), és mi az, ami a gonosztól jön (legyen az körmönfont kísértés, erőszakos megfélemlítés vagy az éberség elvesztése által történő céltévesztés); illetve hogy mire hívja és mozdítja az embert Isten maga, akkor is, ha az engedelmességnek ára van, pl. a megszokottal szembefordulás vagy a járt utak járatlanért való elhagyása.
Az a képesség, amiről itt beszélünk, amit Pál a „lelkek megítélésének” (1Kor 12,10), János a lelkek megvizsgálásának (1Jn 4,1 & 13), a Zsidókhoz írt levél szerzője a jó és a rossz közti különbségtétel képességének nevez (Zsid 5,14), alapvető követelmény mindazok számára, akik azt a kihívást, hogy a „Lélekben járjatok, és a test kívánságait véghez ne vigyétek”, komolyan veszi. Ebben a különbségtételben sokat segít annak az igen gazdag szerzetesi hagyománynak az ismerete, amit ők évszázadokon át megkülönböztetésnek hívtak. Ebből az örökségből merít Ferenc pápa is, amikor a szinodalitás érdekében a Szent Ignác-i hagyomány alapján a megkülönböztetés szemléletmódját és gyakorlatát előtérbe helyezi.
Fontos ezt látnunk nekünk, a protestáns lelkiség örököseinek, mert ebben van tanulnivalónk. Akik a megkülönböztetésben járatlanok, azok számára a szinodalitás útja is járatlan marad, számukra a döntéshozatal menetét illetően nem marad más, mint a hierarchia vagy a demokrácia. A hierarchikus vezetési modell a középkorig az egyetlen meghatározó modell volt. Ebben a döntést az hozza meg, aki a piramis tetején van. Ezt minden korban sokan próbálták már azzal igazolni, hogy ez „teokrácia”. Ferenc pápa azonban azt mondja, hogy az individualizmus lelki szempontból „ronda” dolog. Ha a fő törekvés az erő összpontosítására és annak megőrzésére irányul, akkor a döntéshozók szemében a legveszélyesebb annak a lehetősége, hogy az erőt szétosszák, és nem az, hogy tévedjenek. A másik út a demokrácia útja, ahol a többség szava és az általuk felhatalmazott vezetés hozza meg a döntést. A közjó és az igazság megtalálására ez a legjobb, vagy inkább a legkevésbé rossz. Ez a modern nyugati világnak, az ún. fejlett társadalmaknak az útja. Ebben a modellben a kisebbségnek is kell legyen képviselete, de a mérce a többség, és a feltételezés az, hogy a többségnek végső soron igaza van, a valóságot leginkább a többségben kialakult nézet közelíti meg.
A Szentlélek munkálkodására építő vezetés abból indul ki, hogy azt, ami igaz, tiszta és építő, egyedül Isten tudja, egyedül Isten az, aki megközelíthetetlen világosságban lakozik, és aki mindent igazságosan ítél. Az ember Isten akaratát keresheti, és dolga is, hogy keresse, de az emberben az ismeret mindig töredékes. Egyetlen ember sem birtokolja az igazságot. Isten vezetését ezért csak alázatosan tudjuk megközelíteni, és akkor is csak részlegesen, a Szentlélek vezetését keresve és az ő korrekcióját újra és újra elfogadva. Ennek kiemelt közege a hívők közössége. Ahhoz tehát, hogy Isten akaratát keressük, olyan döntéshozatal kell, olyan közösségi működés, amely Isten személyére állandóan ráhangolódik és újrahangolódik. Ezt a harmadik modellt a szinodalitással kapcsolatos párbeszédben valaki koinokráciának hívta. A kifejezés, ha azt valaki a közösség uralmára érti, félrevezető (hiszen akkor az nem más, mint a demokrácia egy újabb változata); ha azonban a Szentháromság közössége által vezérelt közösségre, akkor segítő lehet.
Amit itt kiemelek, az a megkülönböztetés készsége és gyakorlása. A Szentlélek által meghatározott és dinamikusan vezérelt közösségi működésre csak akkor számíthatunk, ha az egymásra hallgatásnak a gyakorlata és lelkülete mellett az a képesség és hajlandóság is meg van bennünk, hogy a Szentlélek munkáját minden más erőtől megkülönböztessük.
5. Az isteni vezetés gyakorlati keresése a közösségben
Térjünk a tettek mezejére. Milyen gyakorlati kihívások elé állít minket a közösségnek az a fajta vezetése, megélése és az abban való részvételünk, hogy általa végső soron a köztünk megjelenő Krisztust ábrázoljuk ki, tehát hogy bármilyen konkrét közösséget Isten Lelke vezetése alatt éljünk? Az elmondottak alapján öt hangsúlyt tennék.
5.1. ALAPHOZZÁÁLLÁS. Isten akaratának a közösség általi megnyilvánulása részben azon múlik, hogy a közösségben Krisztust keressük. Ehhez hozzátartozik az a hit, hogy Isten a közösség által közölheti magát, tényleg közölheti, sőt, önmagát akarja is közölni, illetve ennek az önközlésnek az útmutatása értékesebb, mint minden emberi következtetés és vélemény.
Ez szemléletmód kérdése, ami függ a tanítástól és a példaadástól. Minden közösségi szubkultúrának része, hogy a változást mitől reméli. Ahol a legfontosabb változásokat szervezéstől, az akarat erősségétől, viselkedési normáktól vagy éppen a gondolkodás pontosságától várjuk el, ott az Istenre figyelésnek – minden retorika ellenére is – alacsony lesz az árfolyama.
Az említett szemléletmódon kívül szükség lesz az eltökéltségre is, hogy kövessük Istennek a közösségben is megnyilvánuló vezetését. Ha egy közösségnek „kiadják”, hogy ezt és ezt csinálja, vagy ha a tagokat a közösség vezetői csak utasítják, a közösség nem lesz krisztusi. Csak akkor, ha tagjai belülről ébredő vágy alapján keresik Krisztus. Isten szereti megvárni azt, amíg mi magunktól akarjuk őt. Parancsszóra nem lehet létrehozni a tiszteletet.
Törekedjünk hát a szemléletmód formálására és a példaadásra. Alighanem kimondhatjuk azt, hogy Isten abban a közösségben jelenik meg szívesen, ahol őt szívből imádják: „Lélekben és igazságban”, ahogy Jézus mondta. Isten ilyeneket keres.
5.2. KÉSZSÉGEK. Itt az ideje, hogy tanuljuk és tanítsuk azokat a készségeket, amelyek segítenek abban, hogy amikor magunkat kifejezzük, illetve a másikat meghallgatjuk, azt úgy tegyük, hogy a közösséget ápoljuk és építsük, ne pedig frusztráljuk.
Érdemes tanulnunk az empátiát, a tükrözést, a konfliktuskezelést, az asszertív és erőszakmentes kommunikációt. Meg kell tanulnunk nemcsak megengedni, hanem értékelni az ütközést, és értékelni annak gyümölcseit, de olyan módon, hogy az a másikat is építse. Építsük le a hibáktól való csaknem beteges irtózást!
Persze ezekben a készségekben csak az egyik oldal a technika és a módszerek elsajátítása, és a lehetséges eszközök összegyűjtése. Igen fontos ezek mellett a megbecsülés lelkületének és a másik ember iránti mélységes tiszteletnek a kialakítása. Ezekhez sokunk számára hosszú évek munkája kell. De érdemes ebbe energiát fektetni, a helyi közösségeknek érdemes ilyen képzéseket tartani. Építsük a közösséget!
5.3. ALÁZAT. A közösség legnagyobb akadálya a birtokvágy és az érvényesülési vágy, a meg nem bocsátás, a neheztelés, az ítélet és a megvetés. Ezek ellenszere a befogadás.
Mások befogadása azért is szükséges, mert a másik nélkül sokszor nem lehetünk egészek. Amikor tőlünk különböző emberekkel találkozunk, akkor gyakran azt mondjuk csak ki, amiben igazunk van. Pedig azt is ki kell mondanunk, amiben hiányt szenvedünk (hiszen kevesebbet tudunk, mint amit gondolunk, sokkal-sokkal kevesebbet), így tudjuk elfogadni, hogy a másik minket kiegészítsen. Isten gyakran a mellőzöttek által szól! Az erő pozíciójáról ezért is mondjunk le, keressük a vezetettség állapotát, hogy ezt felfedezhessük.
Annak a vallomásnak az igenlése és megélése, hogy „barátaim mindazok, aki félnek Téged” (Zsolt 119), lelkület kérdése.
5.4. GYAKORLATI KERETEK. Erről már szóltunk, időt és energiát kell szánnunk a folyamatra. A mélység érdekében gyakran a rövid távú hatékonyság utáni vágyunkról kell lemondanunk. A párbeszéd idő- és munkaigényes. Szükséges a visszacsatolás, a párbeszéd és a kölcsönös kommunikáció kultúrája, az ezekhez szükséges csatornák és gyakorlat kialakítása.
Máskülönben Isten vezetésének megélése csak egy eszmény marad. Egy elmélet. Vagy, ha beleízleltünk valami jóba, alkalmi élmény. Egy alapműködést, visszacsatolási módot és fegyelmezett vezetést kell kialakítanunk, amely a közösségi életnek azt a fajta aspektusát erősíti, hogy abban újra és újra a Lélek vezetéséhez térjünk vissza.
5.5. ÖKUMENIZMUS. Az egymásra figyelést sokban segíti az ökumenizmus. A fent említett működési mód ugyanis minden Krisztus-követő közösség belügye. Nemcsak a katolikus egyházé, nem csupán a misszióban növekedni akaró közösségeké (akik pragmatikus éllel hivatkoznak arra, hogy Jézus szerint az Ő követőit arról ismerik meg, hogy szeretik egymást), és nem is csak a lelkiségi mozgalmaké.
Az élő Krisztus megjelenítése a tét, és ez a keresztény lét genetikai kódja. Nincs olyan Krisztusról nevezett közösség,
amelyik számára a szinodális folyamat által felszínre hozott kérdések ne tartoznának
az önazonosságot meghatározó kérdések közé.
_____________________
Ui. A szinodális folyamatról számos forrás könnyen elérhető az interneten. Kezdésnek ajánlom Görföl Tibor ismertetését:
https://www.magyarkurir.hu/hirek/-nem-masik-de-masfele-egyhazert-mi-lenyege-2023-ig-tarto-szinodusi-folyamatnak.
Érdemes átböngészni a szinódusi folyamat jelen fázisában használt és az interneten szintén elérhető munkadokumentumot
(angol nyelven 2022. október 27-én jelent meg, 43 oldalon, 97 pontban), illetve a bevezetőben említett konferenciák hanganyagait is.