“…a szentek közösségét…”

A pogány rómaiak február 21-én ünnepelték a halottak napját. Virágkoszorúval, gyümölccsel, borral rótták le kegyeletüket:

„Többet is áldozhatsz, de a holtaknak elég kevés is:
rakj tüzet és könyörögj, mondd el a síri imát!” (Fasti, II:535-542)

Bizonyára a pogány kultusz is hatással volt a korai keresztyénekre, de a bibliai meggyőződés is, hogy halottaink nem semmisülnek meg, hanem az Úrnál vannak.

„Nem szeretnénk, testvéreink, ha tudatlanok lennétek az elhunytak felől, és szomorkodnátok, mint a többiek, akiknek nincs reménységük. Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadt, az is bizonyos, hogy Isten az elhunytakat is előhozza Jézus által, vele együtt.” (1Thessz 4,13-14)

Sevillai Izidor püspök a 6. században pünkösd másnapjához kötötte a holtak emlékezetét. November 2-át Odo clunyi apát rendelte el az ezredfordulón.

Bár a reformáció elhatárolódott ettől az ünneptől, hiszen a katolicizmusban ez a nap a tisztítótűzben lévőkért való könyörgés napja, de a temetők látogatása annyira általános egyházunkban is, hogy 1967-ben a Magyarországi Református Egyház Zsinata arra bátorítja a lelkészeket és gyülekezeteket, hogy a vasárnapi istentiszteleten evangéliumi tartalommal töltse meg a halottainkra való emlékezést.

Gyermekként először a reformátusba mentünk ki, aztán a katolikusba.  Szürkülődött már, amikor elindultunk. Ezen a napon senki nem hangoskodott. Szépen csendben, vagy halk szavakkal egymásba karolva támogattuk egymást az emlékezés útján. Egy-egy koszorúval, virágcsokorral, egy maroknyi gyertyával indultunk kicsik és nagyok a temető felé vezető utcákon, hogy megálljunk szeretteink sírjánál.

Különös hangulata volt ezeknek az estéknek. Krizántén-illat és viaszszag. A mélysötétben himbálózó gyertyalángok. Sötétruhás alakok, a gyertyafényben megcsillanó könnycseppek. Szipogó vénasszonyok, a női táska mélyéről, a zörgős cukorkapapír mellől előkotort textilzsebkendő. A család története és emlékezete. Kőbe vésett nevek és számok, amelyek összekötöttek a múlttal és előrevetítették a jövőt. Elsőként megrendített, hogy nagyapám sírján a még élő nagyanyám neve is ott van, csak a záróévszám hiányzik. Meghalunk mind.

Meghalok én is? Teszi fel egy ponton a gyermek a kérdést a felnőttek közt meghúzódva a gyertyaillatú egyszerre sötét és egyszerre csodálatos estén ősei sírjánál állva.

Erdélyben világításnak hívjuk. Gyermekeim temetőzésnek. Az ősznek fontos és meghatározó napja, amit mai napig megtartunk. Emlékezünk és emlékeztetjük magunkat a láthatónál nagyobb valóságra.

Emlékszem arra az évre, amikor megtérésem után nem sokkal, már hívőként karoltam bele a nagymamámba és kísértem ki a nagyapám sírjához. Ahogyan ott álltam a hideg, parajdi, sötét, november eleji estében a gyertyákkal együtt a mennyei fényesség volt ott velem. De élesen él bennem az az este is, amikor a sárbogárdi temetőben húztuk összébb a hideg szélben a kabátunk férjem nagyszüleinek sírjánál. Álltunk csendben és Fentről hallottuk az éltető szavakat, amelyek egy-egy korábbi sárbogárdi látogatásnál kaptunk mi unokák útravalóul. Milyen egyszerű pillanat és mégis mennyire tágas, ahogyan ott állunk és elénekeljük a sárbogárdi mama kedves dicséretét: Áll a Krisztus szent keresztje elmúlás és rom felett.

A “szentek közössége” kifejezésnek két jelentése van: “közösség a szent dolgokban (sancta)” és “közösség a szent személyek között (sancti)”. Krisztusban vagyunk közösségben. Krisztussal osztozunk halálban és dicsőségben. 

És hallottam egy hangot az égből, amely ezt mondta: Írd meg: Boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg, mostantól fogva. Bizony, ezt mondja a Lélek, mert megnyugszanak fáradozásaiktól, mert cselekedeteik követik őket.” (Jel 14,13)