Nagyhéten sokszor előveszem Anselm Grün írását a Gyógyító egyházi évről.[i] A szenvedés idejéről írt szavai kísérik gondolataimat, nagyheti készülődésemet és segítenek imádkozni, Jézusra figyelni:
„A Húsvét előtti két héten Jézus szenvedéstörténete kerül előtérbe. Három ok indítja az Egyházat arra, hogy Jézus szenvedésének szemlélésére hívjon bennünket. Az első az, hogy az ember szívesen menekül a szenvedés elől. Az emberi léthez azonban elválaszthatatlanul hozzátartozik a szenvedés saját véges léte, korlátai és gyengeségei, halandósága miatt. Sokan nem akarják tudomásul venni végességüket. Istennek tettetik magukat. Az eredeti bűn abban áll, hogy olyanok akarunk lenni, mint Isten, mindenható, önmagában teljes, háboríthatatlan. Ebből az eredeti bűnből származik minden baj. Ettől kezdve az egyik embernek rejtőzködnie kell a másik elől, mert mégsem olyan, mint Isten, hanem meztelen; az egyik irigykedik a másikra és el kell távolítania az útjából, hogy ragaszkodhasson saját nagyságához, mint Káin. A szenvedéstörténet idején az Egyház a szenvedő Istent állítja elénk, hogy megszabaduljunk a nagyzási őrülettől és ne akarjunk olyanok lenni, mint Isten. Ez a nagyzási őrület mindig újabb bűnökhöz, sőt betegségekbe visz. Aki nem akarja tűrni a véges egzisztencia miatti fájdalmat, az pótszenvedéseket keres magának. … A szenvedés elkerülésére irányuló valamennyi menekülési kísérelt új szenvedéshez, pótszenvedéshez vezet. A szenvedés idején Jézus Szenvedésére tekintünk, hogy megbéküljünk véges és gyenge, ellenségeskedésnek kitett és fenyegetett voltunkkal és a ténnyel, hogy életünk a halálba torkollik. Ez emberivé tesz és megszabadít a mélyen bennünk rejlő félelemtől, hogy nem lehetünk olyanok, mint Isten. Megszabadít a lelkileg sehová nem vezető pótszenvedésektől is.
Van egy második ok is, amiért az Egyház Krisztus Szenvedésével szembesít bennünket: a szenvedő Krisztusban önmagunkra találhatunk. Követjük őt a keresztúton és felfedezzük, hogy azok a saját életünk stációi. Jézus szenvedésében a saját szenvedésünk is elfogadhatóvá válik. Be szabad vallanunk. Nem kell elfojtanunk, nem kell energiáinkat arra pocsékolnunk, hogy erősnek mutatkozzunk az emberek előtt, amikor éppen rosszul megy a sorunk. Nem kell szemrehányást tennünk, ha nem jutunk dűlőre életünkkel. Gondjaink, betegségeink lehetnek. Nem kényszerülünk rá, hogy egészségesnek és az átlagnak megfelelőek legyünk. Jézusban meglátjuk, hogy Isten terében helye van szenvedésünknek is.
Még egy ok indítja az Egyházat Krisztus szenvedésnek ünneplésére. Rávilágít arra, hogy szenvedésünkben nem vagyunk egyedül, hanem közösségben vagyunk Krisztussal. A szenvedés összekapcsol vele. A szenvedő gyakran érzi egyedül, az egészségesek köréből kizárva, elszigetelve magát. Ezt minden gyógyíthatatlan beteg megéli. Az emberek széles körben elkerülik, ő maga meg fél, hogy rájuk erőlteti magát, mert csak zavarja éréseiket. A passió ünneplése megmutatja, hogy szenvedésünk Krisztussal kapcsol össze bennünket, hogy ez a vele való találkozás és egyesülés útja. A közösség Krisztussal erőt ad saját helyzetünk elviseléséhez. Szenvedésünk okán nem kell úgy éreznünk, hogy ki vagyunk zárva az életből vagy mindenre alkalmatlanok vagyunk. Inkább olyan emberként lássuk magunkat, akit Isten megérintett és akiről feltételezi, hogy Krisztussal szenved és meg is dicsőül vele.”
fotó: Pexels
[i] Anselm Grün OSB – Michale Reepen OSB: Gyógyító egyházi év. Az egyházi év mint pszichodráma, Bencés Lelkiségi Füzetek 25, Bencés Kiadó és terjesztő Kft, Pannonhalma, 2000, 51-54. o.