„Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé,
mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban.
A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet;
mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” (1Jn 4,17-18)
Jó néha elgondolkodni hitbéli evidenciákon, olyan bibliai igazságokon, amiket hitünk alapjainak tekintünk, de valójában lehet, hogy soha nem értettük meg igazán. Egy balaton-felvidéki imasétámon a hegyi erdőben barangolva így vívódtam magamban annak megértésén, hogy mit is jelent Isten teljes szeretete. A szeretet, ami teljessé lett közöttünk, ami kiűzi a félelmet. A szeretet, amiről ez a fönti ige szól, ami maga Isten, amit oly természetesnek veszünk, de valójában sejteni sem tudjuk igazi valóságát.
Teljes szeretet… ízlelgetem e szavakat, s egyre nagyobb titokká válik. Teljes szeretet… olyan szeretet, amelynek nincs eleje, sem vége, nincs magassága, sem mélysége, amely mindent kitölt, mindent átjár, határtalan és maradéktalan. Olyan, ami nem válasz valakinek a szeretetére, mert mindenki létét megelőzte, s elmúlásunk után sem halványodik. Nem csorbul, nem szűnik meg akkor sem, ha ok lenne rá. Nem függ attól, akire irányul, mert oka a puszta lét.
Teljes szeretet… Nem érthetem meg, milyen is ez, hiszen nekem csak az emberi szeretetről van fogalmam. Olyan szeretetről, ami viszontszeretet, amit meg kell szolgálni, de egy mondattal porba lehet dönteni. Olyan szeretet ez, amit még az időjárási frontok is befolyásolnak. Olyan szeretet, aminek van eleje, vége, s amibe időnként bele is fáradunk.
Teljes szeretet… mihez hasonlíthat, ha az én szeretetem nem visz közelebb hozzá? Hegyi sétámon megállva, megfáradva az emelkedőtől és e gondolatok súlya alatt, mélyet szippantottam a friss levegőből. És akkor egyszeriben világos és egyértelmű lett az, amit eddig nem értettem. Nincs körülöttem a térnek egy atomnyi légüres része sem. De a levegő nemcsak körülvesz mindenhol, hanem belélegezve kitölti a tüdőmet, a véráramon keresztül eljut testem minden egyes sejtjéhez. Természetesnek veszem a létét, tudomást sem veszek róla, csak ilyen minősített alkalmakon, amikor egy kellemes környezet ráirányítja frissességére a figyelmemet. De ha megszűnne, meghalnék. Előttem is volt, utánam is lesz. Pont, mint Isten teljes szeretete, ami létemet megelőzte, halálom után sem hagy el, körülvesz és betölt, életet ad és fenntart, mindenhol jelenvaló, de csak minősített alkalmakon veszünk róla tudomást.
Teljes szeretet… olyan, mint a levegő. Mindenhol jelen van, nélkülözhetetlenül természetes. Levegő, lélek. Ugyanaz a szó a bibliai görög és héber nyelvben. Isten elküldte Lelkét, hogy érezhessük szeretetét, ünnepelhessük azt, aminek létezéséről vagy nem tudtunk eddig, vagy természetesnek vettük. „Abból tudjuk, hogy benne maradunk, és ő mibennünk, hogy a maga Lelkéből adott nekünk.” (1Jn 4,13) Lelkéből adott, hogy érezhessük is e szeretetet. Én benne, Ő bennem. Nem értettem eddig, mert annyira közel volt, körülöttem, bennem s én benne, hogy nem vettem észre. Ahogy a fától az erdőt nem vesszük észre. Jó ebben a szeretetben most már állandó tudatossággal benne lenni, sőt, fürdőzni, időnként mélyebben „beleszippantani”, érezni a Lélek simogatását, a szeretet életadó erejét. Mert nélküle nem léteznék, amíg van, addig én is vagyok. Nincs hát félnivalóm az elmúlástól, mert a végtelen szeretet legyőzi az élet végességét.
Teljes szeretet… határtalan szabadság. Amikor a keresztre nézek, Krisztus kifeszített karjai mintha ezt a perspektívát tárnák elém. Teljes szeretet, ami önmagát adja értem, határtalan szabadság, amiben kiteljesedhetek azzá, amivé Isten teremtett. És e határtalan szeretet oly nagy, hogy be nem fogadhatom. Túlcsordul, tovább árad, rajtam és testvéreimen keresztül egészen a föld végső határáig.
Fotó: Pexels és Pixabay