út a Krisztusban lakozáshoz
„…János látta, hogy Jézus hozzá jön, és így szólt: Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét! Ő az, akiről én megmondtam: Utánam jön egy férfi, aki nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én. (…) Láttam, hogy a Lélek leszállt az égből, mint egy galamb, és megnyugodott rajta. Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod, hogy leszáll a Lélek, és megnyugszik rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.
Másnap ismét ott állt János két tanítványával együtt, és amikor megpillantotta Jézust, aki arra járt, így szólt: Íme, az Isten Báránya! Meghallotta a két tanítvány, hogy ő ezt mondta, és követték Jézust. Jézus megfordult, és amikor látta, hogy követik őt, megszólította őket: Mit kerestek? Ők pedig ezt válaszolták: Rabbi – ami azt jelenti: Mester –, hol laksz? Ő így szólt: Jöjjetek, és meglátjátok. Elmentek tehát, meglátták, hol lakik, és nála maradtak azon a napon.” (Jn 1,29-39 válogatott versek)
Az advent várakozás: hit
Vágyunk év végi megpihenésre, családi együttlétre, az ünnep meghittségére, ajándékaira, fényeire. Ha mögé tekintünk ezeknek a megszokott, sokszor a felszínen úszó decemberi vágyaknak, komolyabb hiányokat, szükségeket is takarhatnak: megbékélést egy rendezetlen kapcsolatban, gyógyulást egy betegségben, év végi juttatást egzisztenciális nehézségek közepette, elismerő szót, megerősítést munkahelyen, iskolában, meghatározó kapcsolatainkban. A járányhelyzetet és a hozzá kapcsolódó vágyainkat már nem is szeretjük felemlegetni.
Megannyi nyitott kérdés a mindennapok sűrűjéből, ami megoldásra, feloldásra, meggyőző változásra, rendeződésre vár életünkben.
Kétezer évvel ezelőtt a fenti történetben színre lépő, különös, mondhatni extrém megjelenésű férfit, Keresztelő Jánost bizonyára ugyanúgy meghatározták a hiányokból, szükségekből fakadó emberi vágyakozások, várakozása mégis másfajta irányt vett. Krisztust várja, a Felkentet, a Messiást. Az Eljövendőt. Latinul: adventus. Őt, akiről közben úgy beszél, mint aki már itt van. Köztünk van. De magunktól mégsem ismerhetjük fel Őt.
„közöttetek áll az, akit ti nem ismertek” (26b)
„Én nem ismertem őt, de aki elküldött engem, hogy vízzel kereszteljek, ő mondta nekem: Akire látod, hogy leszáll a Lélek, és megnyugszik rajta, ő az, aki Szentlélekkel keresztel. 34Én láttam, és bizonyságot tettem arról, hogy ő az Isten Fia.” (33)
Ézsaiás így jövendölt róla:
„maga az ÚR fog jelet adni nektek: Íme, egy fiatal nő, aki most várandós, fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezi majd el.” (Ézs 7,14) Jelentése: Velünk az Isten.
Itt van. Mégis csak várjuk és vágyjuk.
„Ó Jézusom, ki bús gyermekkoromban
Gyakran szálltál szívembe, merre mentél,
Hogy nem lelek e szörnyű fájdalomban
Egyebet a meddő, mély gyötrelemnél?
Hisz a világnak minden tájain
Most Téged várnak és benned remélnek,
A csodálatos földi születésnek
Meleg és fénylő ünnepnapjain.”
(Juhász Gyula)
Vágyjuk Őt, akit csak a Szentlélek mutathat meg – ahogy Keresztelő János is általa ismerte fel.
A mindennapi adventi vágyódásunk hitben lesz igazán várakozássá. Az abban való hitben, hogy életünk legkülönfélébb hiányai közt feltárul, megjelenik Ő, aki megnyithatja a mennyei forrásokat az életünk kiszáradt, megkérgesedett, pusztulásba hajlott területein.
Mi jellemez bennünket? Bezáruló örvény és elégedetlenség bennünk a hiány, vagy felfele nyitott kiáltás, hitben megélt várakozás?
Az advent keresés: remény
„Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen,
Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz
s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!
Így kallódom számkivetetten és reménytelen
mindig részegen, mindig telt pohárral kezemben
s mégis örök szomjúságra kárhozottan”
(Kassák Lajos)
Földhöz ragadt hiányaink közt reménytelenül kallódunk, míg fel nem sejlik az Érkező, az Eljövendő, a csillag a gyermek feje felett. Ekkor a várakozásból keresés lesz. Ahogy a napkeleti bölcsek is elindultak megkeresni a gyermeket. Itt már a megtalálás reménye kerül a középpontba.
Keresztelő János az éppen arra járó Jézusra mutat és bizonyságot tesz róla: „Íme az Isten Báránya!” A kép a korabeli gondolkodásban egyértelműen a Messiáshoz, a Felkenthez, a Szabadítóhoz kapcsolódott, aki Isten országának teljességét hozza el a földre.
Jézus ott van, köztük jár, elérhető, mégsem automatikus a vele való találkozás. Keresztelő már belső meggyőződésből mutat Jézusra, a tanítványok még csak hírből ismerik. Számukra Jézus valaki, akiről azt mondják, hogy a világ megváltója. Valóban Ő az? Keresni, követni kezdik Jézust.
Az advent megnyitja az utat, hogy a várakozásban keresők legyünk. Életünk legnagyobb hiányai és legnehezebb megterheltségei közt is megmarad a szabadságunk, hogy hogyan viszonyulunk az élethelyzetünkhöz: lemondással és megadással, vagy hittel, reménnyel – vagyis várakozással és kereséssel?
Az Eljövendő keresésre hív, az advent a keresés ideje lehet.
Az advent találkozás: öröm
Jézus szóba elegyedik az Őt követő tanítványokkal: Mit kerestek? Kit kerestek? Az Eljövendő kérdez. Nem általánosságban közelít, hanem személyesen keres. A mindennapi élet valóságába, a sürgés-forgás közepébe, tetteinket, döntéseinket meghatározó indítékaink gyökerébe érkezik. A valóságunkra kérdez rá, ott, ahol vagyunk, azt tárhatjuk fel előtte.
Tekintsünk magunkba: mit keresünk? Nagyon sokszor csak gyorssegélyt a mindennapi rohanásban. A tanítványok többre vágynak. Megtudni, hogy hol található meg, hol lakik az Isten Báránya, Isten országa teljességének elhozója.
Az adventi találkozás ebben a vágyódásban tud megszületni. Amiben nem pusztán valamit keresünk, hanem Őt keressük, hogy Krisztus ne csupán kiigazítson valamit az életünkben, hanem sokkal többet adhasson. Önmagát. A Vele való közösség lehetőségét, ami egészen átváltoztat bennünket:
„Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.
Csúf, de te gyönyörűnek találtál.
Végig hallgattad mindig, amit mondtam.
Halandóból így lettem halhatatlan.”
(Pilinszky János)
Az advent megérkezés: szeretet
Az evangéliumok eredeti nyelvén, a görögben a lakni és maradni szavak ugyanaz a kifejezés (meno). A Jézussal való találkozásban megelégíttetünk. Feloldódik a lelkünket fogva tartó elégedetlenség, az ebből fakadó feszültség. Ebben a megérkezésben semmi másra nem vágyunk, csak ott maradni, letelepedni, megállapodni. (39.v)
„Én nem tudom: hova.
Én nem tudom: mire.
Én nem tudom, hogy ki után.
Csak vágyom, vágyom – –
Talán egykor élt életem,
Talán sosem élt életem után.
Vágyom, vágyom –
És nem tudom, e vágy
Előre néz, vagy vissza:
A reménység, vagy az emlékezet
Felbuzgó talajvizét issza.
Vágyom, vágyom – –
Én azt hiszem, hogy vissza.
Így vágyhatik a kinyílt és csalódott
Virág bimbókorába –
Így vágyhatik a meglett és megrendült
Férfi gyermekkorába –
Így a kipattant rügy a fába vissza –
Így a fa gyökerébe –
Így nemzet a talán valaha volt,
Talán sosem volt ősi dicsőségbe –
Így vissza, vissza
Egyetlenegy nagy fehér békességbe
Az össze-vissza tarka sokaság –
Istenbe vissza,
Vissza, vissza
A teremtett és megromlott világ.”
(Reményik Sándor)
Mindnyájan fel tudunk idézni helyeket, pillanatokat, találkozásokat, amikor azt kívántuk, hogy bárcsak soha ne lenne vége. Az áhítat helyei, pillanatai, amikor felelevenedik, megvalósul valami abból a rendből, egységből, teljességből, igazságból, szeretetből, szépségből, jóságból, ami vágykép szintjén él bennünk a teremtettség eredeti állapotáról, az Édenről.
Az Eljövendő éppen ezt hozza, a megváltás, újjászületés, új teremtés valóságát, ahol az Istentől elszakadt, eltávolodott életünk ismét helyére, haza kerül.
Az adventi koszorú gyertyái egy-egy lépés Felé, aki érkezik, hogy otthonra leljünk benne: hittel várni, reményben keresni, a találkozás örömével szeretetben otthonra lelni.
Áldjon meg minket az Érkező az ünnep teljességével!
Ámen.