Annyira készültem erre a böjti időszakra. Annyira akartam. Vágytam a szeretetemet Isten felé kifejezni. Nem magam igazolásául, hogy bizonyítsak, pusztán odaadásból. Social media böjtöt találtam ki, azaz önkifejezésem és mások visszajelzésének a megvonását, és sok emberrel való kommunikálásnak az ilyen típusú korlátozását. Lehet, nevetséges lemondásnak hangzik, de nekem ez komoly felajánlás volt.
És nem is sikerült.
Annyira nem, hogy beismertem magamnak, ez az egész böjt csak fejben történt meg, a valóságban egyáltalán nem sikerült se lemondani, se Istenre fókuszálni. Próbáltam újra kezdeni időnként, azt mondani, mától tiszta lappal belevágok és hittel menni fog.
Nem ment.
Elárultam Jézust? Nem is szeretem annyira, mint hittem? Ennyire mélyen gyökerezik bennem az, hogy láthatóvá tegyem magam mások számára? És ilyen keveset jelent az, ha csak “Jézus lát”? Ilyesmi kérdések fogalmazódtak meg bennem. Az árulás érzésével léptem be a MEKDSZ hétvégén szervezett keresztúthoz hasonló imasétára, ahol Jézus utolsó napjának különböző állomásai voltak időrendi sorrendben.
Az Anima christi sanctifica me imádság megzenésítése végtelenre volt beállítva alatta, ami számomra egy meghatározó imádság. A magam szenvedés történéseit végigkísérte – számtalanszor. Hányszor bújtam már a soraival Jézus sebeibe? Hányszor élhettem már újra, hogy az oldalából kifolyó vér tényleg képes tisztára mosni, még engem is?
A zene a gondolataimat elvitte egykori táncmeditációs imádságaimba is, ahol lépteim ringása hasonlóan vigasztalt meg, mint ahogy a zsoltáros mondja: “lecsendesítem lelkemet, mint anya a gyermekét. Mint a megszoptatott csecsemő anyja ölében, úgy nyugszik bennem a lelkem.”… Zsolt 131:2
“Amikor elvezették, megragadtak egy bizonyos cirenei Simont, aki épp a mezőről jött,
és rátették a keresztet, hogy vigye Jézus után.” Mt 27.26
Ősszel csináltunk egy Alpha sorozatot, ahol fájdalmasan belém égett annak a felismerése, hogy a hit ajándék is, és nem mindenkinek adatott, hiába van, aki kétkedőn boncolgatja, nem biztos, hogy megtalálja Istent. A keresztút egyik állomásán ott állt egy kis szalma kereszt, ami Simon kereszthordását akarta szimbolizálni. Mintha én sem tettem volna többet azért, hogy higyjek, mint ez a random idetévedt alak. Mintha a hitem nekem is “csak úgy” az ölembe pottyant volna, anélkül, hogy igazán kerestem, kutattam volna. A hitem megtartása már más kérdés… De olyan megajándékozottnak érzem magam, mint akinek kihúzzák a nevét egy nyereményjátékon anélkül, hogy betettem volna azt. És főnyeremény!
Ezzel együtt jár valahogy annak a fájdalma is, hogy “hiába mondom el nektek, kicsoda Jézus – ti nem hisztek nekem”...
Annyira kívánom más számára is ezt az ajándékot, ezt a kapcsolatot, amit Ő adott nekem Vele.
Uram! Annyira szeretném, ha magad adnád annak a házaspárnak, akikkel együtt vacsoráztunk hónapokig!
Olyan sok szempontból próbáltunk bemutatni Téged! Olyan nagy szükségük volna Rád! Nem hittek.
Annyira fáj, hogy nem ismertek fel. Mennyiben múlt ez rajtunk? És Te miért nem léptél közelebb?
Kérlek, Názáreti! Könyörülj rajtuk!
De én itt vagyok. … Belé botlottam a kincsbe, mégsem tudok az élet körforgásában egészen Jézus szeretetéből élni.
Amikor már estére járt az idő, jött egy József nevű jómódú arimateai ember, aki maga is Jézus tanítványa volt.
Bement Pilátushoz, és elkérte Jézus testét. Pilátus elrendelte, hogy adják ki neki.
József levette a testet, tiszta gyolcsba göngyölte, s sziklába vájt új sírboltjába helyezte.
A sír bejáratához nagy követ hengerített, és elment. Mt 27: 57-60
De van, aki így tud szeretni!
Hogy mégha meg is haltál, elmentél, magadra hagytad a tieid, volt aki urrá tudott lenni a maga szomorúságán, és drágának tartotta a Te maradványaid. Elment a hatóságokhoz, és kikérte azt.
Én félek a hatóságoktól. Szabálykövető vagyok, feledékeny, és picit szétszórt, általában az ügyintézéshez félelem és szégyen kapcsolódik. Kicsinek, butának és jelentéktelennek érzem magam – ha kérdésem van… és ha még szomorú is vagyok, mozdulatlanságban töltöm a napot. Mi ez a szeretet, ami a holttestet is gyengédséggel veszi körbe?
Betekeri. Béleli, takarja és méltó helyre helyezi. Mert nem mindegy neki, hogy hol nyugszik.
Uram! Szeretnélek én is így körbevenni. Ha többet jelentenél nekem, mint a félelmeim.
Ha többet jelentenél nekem, mint a kényelmem. Tudom, ezeket magam mögött hagyni egyedül nem tudom.
Bocsáss meg, hogy nem vagyok erős. És mégha szánalmas is, hogy újra és újra és újra jövök a cserbenhagyásaim után,
azt hiszem, egyelőre ennyit tudok tenni, hogy az árulásom szégyenénél azért mégiscsak jobban szeretlek.
Köszönöm, hogy nekem is járhat a feltámadás öröme, a megújulás reménye! Segíts járnom az utadat!
Fotók: Nyúl Sára