Az ajak elé tartott mutatóujj

Jártam már itt, igen,
az oltár felé lépkedve,
tudom mi közelít;
és a jegyekhez érve
belém is hatol,
engedi, hogy részesedjem.
De nem az élet kenyere,
hanem a tőr döfése.

Ujjam ajkam elé tartom,
lehajtom a fejem,
és a jó rend szerint
helyemre megyek
komótosan, át a padsoron.

Közben Te,
ki Jánosnak és Júdásnak,
zsidónak és pogánynak,
magyarnak és románnak,
ázsiainak és amerikainak,
katolikusnak és protestánsnak,
evangélikusnak és baptistának,
eledelül adtad magad,
és adod,
némán nézed, és engeded,
hogy mit tesz Veled Téged ünneplő néped.

Barátaim tán azt gondolják:
ha nem is pont úgy, ahogy kéne,
azért hisz, és alázata elvitathatatlan.
Nem tudják,
mit mormol ez a mutatóujj:
Ne szólj, Atyám, pszt!
Kérlek, ne még!
Várj!
Add még magad,
Lélekben és valóságban,
kenyérben és borban,
még ha minden ünneplésünk, újabb szegütés is.
Nem tudjuk mit cselekszünk,
tényleg, nem; bocsáss meg nekünk!


– egy alsógödi iskolai szentmise emlékére, 2008. karácsonyán –