Edith Eva Eger magyar származású pszichológus, holokauszt-túlélő Az ajándék című
könyvében így ír a gyászról:
„A gyász változik, de nem megy el. Ha tagadod a gyászt, az nem segít a gyógyulásban –
ahogy az sem, ha több időt töltesz a halottakkal, mint az élőkkel. Ha valaki meghalt, akit
szeretsz, adj magadnak naponta fél órát, hogy megemlékezz róla és a veszteségről.
Vegyél elő egy képzeletbeli kulcsot, nyisd ki a szívedet, és engedd szabadon a gyászt.
Sírt, kiabálj, hallgass zenét, ami a szerettedre emlékeztet, nézz képeket, olvass régi
leveleket. Fejezd ki a gyászodat, legyél száz százalékig vele. Mikor eltelt a fél óra, takard
be a szerettedet gondosan a szívedbe, és menj vissza az életbe.”
Amikor ezt olvasom, vágyakozás fog el. Vajon mi keresztények tudunk így gyászolni? Ilyen
őszintén megélni az életet? A szenvedést? A mélységet? Hogy aztán ugyanilyen
intenzíven átéljük az élet magaslatait is? Mert nincs egyik a másik nélkül…
„Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt…
Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek.
Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” (Prédikátor 3,1.4)