Személyes gondolatok a tanítványság és Krisztus-követés női megéléséről
1994-et írunk. Épp csak befejeztem a teológiai tanulmányaimat, és már ősz elején, 23 évesen ott találom magam segédlelkészként Miskolcon, a Diósgyőr-vasgyári evangélikus gyülekezetben. Utólag visszagondolva ez az egy év „káplányság” fölért legalább hárommal: távol az ismerős világomtól, egy főként idősekből álló, kis gyülekezet pásztoraként kezdtem a szolgálatomat. Amikor szeptember elején megérkeztem a gyülekezetbe az esperes kíséretében, a kizárólag idős férfiakból álló presbitérium végigmért, majd csalódottan csóválták a fejüket. „Nem értjük, hogy a püspök úr miért nem tudott fiút küldeni nekünk, mit kezdjünk egy ilyen fiatal fruskával?” Magam sem tudom, hogyan volt annyi lélekjelenlétem, de hirtelen azt találtam mondani nekik, hogy én sem akartam idejönni, és ha gondolják, a következő vonattal szívesen hazamegyek. Majd a püspök úrral együtt biztosan megoldják a lelkészi állás betöltését. Erre kicsit zavarba jöttek, és ezután – már más tónusban – újrakezdtük az ismerkedést. Így végül ottmaradtam.
A romos parókiára nem tudtam beköltözni, a templomtető beázott, ezért az építkezéssel, felújítással kezdődtek a lelkészi mindennapjaim. Hála Istennek, édesapám annak idején megtanított a villany- és vízvezeték-szerelés egyszerűbb fortélyaira, együtt fúrtunk, faragtunk, eszkábáltunk szekrényeket, polcokat a műhelyében, és egy idő után a tüzéptelepen is kiismertem magam valamennyire. Mivel első gyermekként fiút várt (Balázs lettem volna), és emiatt később sem zavartatta magát különösebben, ezért lány létemre meglehetősen „fiús” nevelést kaptam tőle. Ez persze később ott, Miskolcon nagyon jól jött.
Az első sokk-élmények után beindult az építkezés – fizikai és lelki értelemben egyaránt. Pár hét alatt lassanként belejöttem, és egyszer csak arra eszméltem, hogy nem vagyok egyedül: testvérek állnak mellettem, akikre számíthatok. Nagyon érdekes volt azt is megélni közöttük, hogy igazi élettapasztalatok, megküzdött traumák, mély lelki krízisek, meg az ezekből fakadó bölcsesség híján miként tudok mégis hiteles lenni előttük, és úgy prédikálni, hogy az ne steril teológia, vallási panelekből építkező beszéd, „second-hand”-, vagyis mások hite mögé bújó tanúságtétel legyen.
A vasgyári gyülekezet tagjai folyamatos lelkigyakorlatot tartottak nekem ezalatt az egy év alatt. Aktivizálták magukat a bibliaórákon, sokat kérdeztek teológiai témákról, meghívtak ebédelni, visszajeleztek az igehirdetésemmel kapcsolatban (ez bizony nem volt mindig felüdítő tapasztalat), és ha valamit elrontottam, nem késlekedtek a kritikával. Ám mindezeken túl azt is éreztették velem, hogy elfogadnak, kíváncsiak a véleményemre, és a hitem érlelődését is érdeklődve figyelték.
Aztán egy évvel később ösztöndíjasként a Tübingeni Egyetemre kerültem, ahol elkezdtem a doktori tanulmányaimat. A teológusok közösségben, a híres „Stift” (Egyetemi kollégium) falai között találkoztam először a keresztény teológia női reflexióival, a Krisztuskövetés női olvasataival. Dorothee Sölle szakkollégiumi előadásait hallgatva döbbentem rá először úgy igazán, hogy az egyházat is hosszú évszázadokon át jellemző patriarchális struktúra és hierarchikus gondolkodásmód milyen erősen hat még ma is az istenképünkre, teológiai nyelvhasználatunkra, Bibliaértelmezésünkre, és mennyire mélyen meghatározza lelkiségi tradícióinkat is.
Elkezdtem olvasni Sölle könyveit[1]: mélyen megérintett a szociálisan érzékeny, be- és elfogadó spiritualitása. Felszabadító volt számomra, ahogyan Jézus fantáziájáról, lelkületéről, meg a középkori keresztény misztikusok átéléseiről mesélt, és közel hozta hozzánk ezeket a tapasztalatokat. Aztán elém kerültek más teológusnők gondolatai is. Elisabeth Schüssler-Fiorenza az elfelejtett női tanítványokról írt[2], akik Jézus követőiként igencsak meghatározó és elkötelezett szolgálattevők voltak az első keresztény közösségekben. Sajnos a kereszténység megerősödése és a hierarchia kiépülése után a keresztény nők korábbi szolgálati területei beszűkültek, megbecsülésüket az anyaság megélésében vagy a szerzetesi életformában vívhatták ki maguknak. Rosemary Radford Ruether[3] és Phyllis Trible[4] írásai szintén ekkor kerültek kezembe: ők a női és férfi lelkiség egymást szépen kiegészítő hangsúlykülönbségeire mutattak rá, a spirituális önismeretből fakadó, felelős keresztény életre, a bolygónk iránti tiszteletre és a vallásos életben tetten érhető erőszak-mintázatok feltárására inspiráltak.
Ekkor kezdtem felismerni, milyen ereje volt és van még ma is a jézusi erőszakmentesség etikájának. A „tartsd oda a másik arcodat” felhívása nem a „balek-kereszténység” alaptétele, hanem a gyengék és megalázottak eszköze és lehetősége arra, hogy szembesítsék az őket megalázó hatalmasokat irgalmatlanságukkal. Az ókori mediterrán társadalmakban a római hatalom katonája a nyilvánosság előtt jobb kézháttal – visszakézből – adott pofont a zsidó alattvalónak, az egyszerű zsellérnek, ha meg akarta őt alázni. Csakhogy miután elcsattant a pofon az illető jobb arcán, a következő pofon a másik – odafordított – bal oldalt már nem érte el, elment az arc mellett. Így csak jobb tenyérrel tudta volna megütni kiszemelt áldozatát a katona, ám ez egyértelműen az egyenrangúak közötti „nézeteltérésekkor” használt módszer volt. A bal kéz tisztátalannak minősült az ókor világában, a nyilvánosság előtt tilos volt elővenni. Akárhogyan is, de ha a megalázottak megfogadták Jézus tanácsát, a hatalom emberei kutyaszorítóba kerültek…
Mivel elsősorban az Ószövetséggel foglalkoztam az ösztöndíjas évek alatt, alkalmam volt Jézus tanításának gyökereit is mélyebben megismerni. Az első Testamentum tanúságtételei közül leginkább az „öt melléknév krédója” érintett meg: Az ÚR kegyelmes és irgalmas Isten, türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy… (2Móz 34,6; Jón 4,2; Zsolt 103,8) Ez a hitvallás azóta is a női lelkiség alapszövege számomra. Annál is inkább, mivel az irgalom szava a héber nyelvben egy tőről fakad az anyaméh szavával. Amint az édesanya méhében a magzat védelemben, oltalmazó szeretetben növekedhet, úgy fogja körül Isten irgalmassága az ember életét. Isten anyai, női arca: aki nem lankad a keresésben, az Ószövetség erőteljes és „férfias” tanúságtételei között megtalálja ezt a teológiai-, spirituális színárnyalatot is.
És ha egyszer végigküzdjük magunkat az Ószövetség lapjain – ami bizony nem könnyű olvasmány -, rádöbbenhetünk arra, hogy Isten irgalma sokkal eredendőbb, mint a bűn… Ez igazi, felszabadító üzenet! És ez az, ami Jézus földi küldetésének, az Evangéliumnak is a középpontjában áll. Jézus nem azért jött, hogy Isten ezentúl másként gondolkodjon az emberről, hanem hogy az ember gondolkodjon végre másként Istenről. Ő nem azt akarta, hogy az emberek egy helyben állva, csodálva imádják, hanem hogy kövessék, vagyis lépjenek a nyomába. Engedjék, hogy a szeretet, az együttérzés és az irgalom átformálja, transzformálja az életüket. Engedjék meg Istennek azt, hogy bennük is emberré válhasson… Amennyire az evangéliumi hagyományból kiolvasható, kideríthető, Jézus női tanítványai pontosan értették ezt. Az inkarnáció velük és mindnyájunkkal folytatódik: Jézus Embersége az élő mintánk, erős motivációnk.
Az Újszövetség nem győzi hangsúlyozni, hogy Isten Jézus Krisztusban valóban láthatóvá vált: egy kisgyermek arcán, egy názáreti ács tekintetében, egy szenvedő, haláltusáját vívó ember-, s a Feltámadott arcán át néz ránk, így találkozik velünk. Eljött az ideje annak, hogy Isten „epifániája”, dicsőségének megjelenése egészen hétköznapi módon emberi tapasztalataink része lehessen, és ne csak távolról szemléljük, hanem részesüljünk belőle. Lehetőségünk van erre, mivel Istent „elölről” láthatjuk, s már nem csupán hátulról, mint Mózes. Rá lehet néznünk bátran, félelem nélkül: és így aztán felismerhetjük kegyelmét, irgalmasságát az élettörténetünk apró részleteiben. És amikor ezek a történetek, apró részletek összeérnek, egymással megosztva összeadódnak, ott épül, ott lüktet, lélegzik az egyház teste: a tanítványok, az emberség útján járók közössége.
A matematika nyelvén, ha a földfelszín bármely tetszőleges pontjára egy érintőt húzunk, és erre egy merőlegest állítunk, ennek az egyenesnek a neve: normális. Azzal, hogy a láthatatlan Isten láthatóvá vált, a Kegyelem földre ért. És mi – éljünk bárhol, a földfelszín bármely pontján – láthatjuk és megismerhetjük Krisztust. Hiszem, hogy általa, a függőleges Kegyelem által normálissá: élettel, teljességgel és békességgel megajándékozott tanítványokká lehetünk – nőkként és férfiakként egyaránt.
[1] Sölle, Dorothee: Die Hinreise. Zur religiösen Erfahrung. Texte und Überlegungen. Kreuz Verlag, 1997; Sölle, Dorothee: Mystik und Widerstand. “Du stilles Geschrei”. Hoffmann und Campe, 1997; Sölle, Dorothee: Leiden Kreuz Verlag, 1984; Sölle, Dorothee: Phantasie und Gehorsam. Überlegungen zu einer künftigen christlichen Ethik. Kreuz Verlag, Stuttgart 1968.
[2] Schüssler-Fiorenza, Elisabeth: In Memory of Her: A Feminist Theological Reconstruction of Christian Origins. Crossroad, 1994. És egy másik, fontos könyve: Bread Not Stone. The Challenge of Feminist Biblical Interpretation. Beacon Press, 1995.
[3] Radford Ruether, Rosemary: Women and Redemption: A Theological History. Fortress Press, 2012; Radford Ruether, Rosemary: The Radical Kingdom. The Western Experience of Messianic Hope. Paulist Press, 1970.
[4] Trible, Phyllis: Texts of terror: Literary-feminist readings of Biblical narratives. Fortress Press, 1984.