A keresztény spiritualitás dióhéjban.
Egy nyárvégi reggelen Jézus Máté evangéliuma 11,25-30-ban feljegyzett szavai új fényben tűntek fel előttem. Jézus felettébb gyengéden beszél itt az Isten megismeréséhez vezető útról. Tud ő konfrontálni, ha szükségét látja, nem kerüli az ütközést, de most inkább hívogat ahhoz a lelkülethez, amit kívánatosnak tart. Terelget afelé:
Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.
Mindent nékem adott át az én Atyám, és senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és a kinek a Fiú akarja megjelenteni.
Jöjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.

Jézus fenti szavai szerint Isten azoknak mutatkozik be szívesen, akik tudják magukról, hogy saját erejükből nem tudnak eljutni Istenhez. Akik olyanok, mint a kisgyermekek.
Kontrasztként Jézus azokra utal, akik úgy vélik, ők ismerik a dolgokat. A bölcsekre és az értelmesekre. Ők minden társadalomban jelen vannak, ők azok, akikhez kérdésekkel lehet fordulni. Sokan közülük úgy látják és láttatják magukat, mint útjelzőket, melyek hivatása az, hogy mutassák, merre van a helyes út, és merre a helytelen.
Jézus korában ők az írástudók. Gyakran kísérték és hallgatták Jézust, itt is jelen vannak, amikor ezeket a szavakat mondja. Annál meglepőbb, hogy Jézus szerint Isten tőlük – a kor vallási, intellektuális és spiritualitás elitje elől – elfed valamit. Ráadásul saját magát! Azok előtt pedig, akiket a teológia szakértői „laikusok”-nak szoktak hívni, Isten feltárja magát.
Azért ez kissé nyugtalanító. Hiszen a teológusok munkáját értékeljük. Sőt, talán mi magunk is teológusok vagyunk. Elménk meg szeretné érteni, hogyan igenelhetjük Jézus itt elhangzott szavait úgy, hogy közben a teológiai jártasság szükségességét se vessük el. De mielőtt ezen a kérdésen morfondíroznánk, és Jézus szavait más tanításai keretében elemezni kezdenénk, álljunk meg! Vegyük észre: Jézus ezeket nem embereknek mondja. Imádkozik. Szándéka most nem az, hogy az emberi értelem számára adjon muníciót; az Atyához beszél. Ezek a szavak Istennel megélt közösségében hangoznak el, hozzánk csak onnan kiszűrődve, másodsorban jutnak el. Itt a végtelen Teremtő Isten és az Ő Fia közti kapcsolatba hallgatunk bele.
E kapcsolathoz úgy közelíthetünk helyesen, ha elhalkulunk. Ez nem annak a helye és ideje, hogy előszedjük szaktudásunkat és bárkinek bármit magyarázzunk, hanem annak, hogy csendben, tisztelettel figyeljünk.
Jézus az Atya jelenlétében úgy értelmezi, érzi és látja magát, mint egy gyermek. Hála buggyan ki belőle amiatt, hogy a mennynek és földnek Ura a „kisgyerekeknek” tárja fel magát. (Jézus szavai azt sejtetik, hogy Isten a teológusok elől nemcsak egyszeri alkalommal rejti el magát és a kisdedeknek nemcsak kivételesen tárja fel magát – ez mintha szokása lenne. Isten szívesen tesz így: „Igen atyám, mert így volt kedves te előtted”.)
Ezek szerint Isten megismeréséhez az illik, hogy Hozzá a jézusi gyermekség lelkületével jöjjünk. Ha így közelítünk Istenhez, akkor nem azzal leszünk elfoglalva, amit már úgyis tudunk, hanem inkább a Valóság köti le figyelmünket. Rácsodálkozunk arra, Aki nálunk nagyobb.

Jézus eddig Istennek szólt az emberekről, most a körülötte állók felé fordul, és az embereknek szól az isteni dolgokról. Arról tanít, hogy az emberek az Atyát csakis általa ismerhetik meg. Az Atyáról való ismeretet az Atya egészen Jézusra bízta, aki Istent megismeri, Jézus tudásában részesül.
Jézus szintre észrevétlenül vált. Tanítványaihoz ugyanúgy az Atya jelenlétének tudatában szól, mint ahogy az előbb magához az Atyához szólt. Közben se hangneme, se szóhasználata nem változik. Mintha nem is váltana. Jézus nem ismeri azt a fajta különbségtételt, amit egyesek az Istenhez szóló személyes beszéd között és az Istenről szóló személytelen beszéd között tesznek. Imádsága és tanítása ugyanabban az Isten-tudatosságban történik.
Arra hívja fel a figyelmet, hogy aki Istent keresi, arra számítson, hogy először Jézussal szembesül. Mi sokszor úgy keressük Istent – erőért, védelemért, bölcsességért vagy útmutatásért – mintha egy élményt, tudást vagy meglátást keresnénk, amelyet mi kapunk és amelynek végpontja mi vagyunk. Jézus azonban egyéni mivoltunkon túlra hív, egy közösségi térbe. A Fiú és az Atya közösségi terébe. Istennel az ember csak egy társaságban találkozhat: a Szentháromság közösségében. Isten ismerete ebben a közösségi térben adatik. Az, hogy ki Isten, Jézus és az Atya szeretetkapcsolatában tárul fel.
Jézus nemcsak a belépés helyét, hanem a módját is megadja. Mivel Istent csak Jézus által ismerhetjük meg, forduljunk úgy Isten felé, ahogy Jézus fordul az Atyához.
A kép, amit Jézus használ – a fiú kapcsolódása a szerető apához – csak annak segítő, akinek itt egy olyan apa képe jelenik meg, akivel a kapcsolat biztonságos és meghitt. Jézus olyan apa-fiú kapcsolatra utal, ami olyan, mint az övé a Mennyei Atyával. Aki földi apjától ridegséget, netalán bántást kapott, annak az apához fordulásra hívó szó hallatán a nemtörődés, az elutasítás, vagy a sebzés emlékei elevenedhetnek fel, az ilyen embernek e sebek gyógyulására van szüksége. E gyógyulás útja (és egyben célja) az, hogy megtanulhassa Istent úgy látni, mint ahogy Jézus látta őt.
A valódi istenismeret a jézusi atyaismeret morzsája. Jézusnak az a célja, hogy mindannyian megtanuljuk Istent úgy látni, mint ahogy ő látta és látja az Atyát.

Végül, Jézus szerint Isten megismeréséhez szükségünk van szelídségre és alázatra.
Talán a szelídséget nem vitatjuk, de hogy jön ide az alázat? Amikor azt énekeljük, „eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust, nincs vissza út, nincs vissza út”, aligha gondolunk az alázatra. Tele vagyunk céltudatossággal. A misszió lendületével, a meggyőződések és a belső gyógyulásba vetett hit erejével indulunk útnak.
Az alázat szüksége még azok számára sem mindig magától értetődő, akik (haladjanak akár régebb óta is a hit útján) az életet főként a dogmatika és a moralitás rendszerében látják, így többé-kevésbé tudni vélik mindennek a helyét és a rendeltetését.
Az alázat értelme legtöbbünk számára akkor válik világossá, amikor Isten jelenlétében látunk rá önmagunkra. Keresztelő János életében Jézus ismerete kellett ahhoz, hogy megértse és vallja: „neki növekednie kell, nekem pedig alászállanom”. A valódi alázat, ahogy a hitben előttünk járók közül többen kifejezték (köztük Kálvin, előtte Szent Ágoston, Clairvaux-i Szent Bernát, Sziénai Szent Katalin, és kicsivel utána Avilai Szent Teréz, hogy csak néhányakat említsek), az Isten előtti önismeret velejárója.
Fontos tisztázni, hogy létezik olyan önismeret is, ami nem az Isten előtti létünkből születik. Ez ugyanolyan könnyen torkollik értéktelenségtudatba, így az alázat látszatába, mint gőgbe. Ha önmagunkat megvetjük, vagy ellenkezőleg önmagunkkal eltelve túlontúl felemeljük magunkat, mindezzel épphogy azt érjük el, hogy ne kelljen Istennel szembesülnünk. Hiszen amíg magunkat szidjuk vagy dicsérjük, addig önmagunk felé fordulunk. Isten látókörünkön kívül marad. Jézus nem erre hív.
A jézusi alázat téradás Isten számára – a szelídség pedig az ehhez szükséges fegyelmezett erő. Amikor Jézus azt mondja, „jöjjetek énhozzám” és „tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok”, az Atya előtti megnyílásra hív minket. Amiben ő él. Ő jobban figyel az Atyára, mint saját magára; élete állandóan az Atyából ered.
Amikor Jézus arra buzdít, hogy vegyük fel az ő „igáját”, egyúttal a régi terhek elengedésére is hív. Senki sem hordhat két igát. Ha a szelídség és az alázat „igáját” akarjuk felvenni, jó a régit letenni. A régi iga épphogy a másoknak való megfelelés és az emberek elismerése iránti vágy miatt olyan nehéz. Jézus Istenre támaszkodva él, igája ezért is lehet gyönyörűséges és könnyű.
A valódi alázat tehát nemcsak azt tudja, hogy a szabadulás poharát megragadta és az élet vizének ízét érzi és őrzi; hanem azt is, hogy megragadták, már máshoz tartozik: az élő Istenhez.
Jézus e szavai fényében, aki Istent meg akarja ismerni, akkor teszi a legjobban, ha úgy közeledik hozzá, mint a kicsi a nagyhoz, kisgyermeként (25. vers). Aki Istent így keresi, számítson arra, hogy hamarosan Jézus társaságában, a Fiú és az Atya közvetlen kapcsolatában találja magát (27. vers). Tanuljon Jézustól, és kövesse őt szelídségében és alázatában (29. vers).
Ezen az úton járva talán ráérzünk arra, hogy minél inkább megismerjük Istent, annál inkább Hozzá tartozunk – jobban tartozunk az Atyához, mint önmagunkhoz. Megsejtjük, hogy valóban nem saját magunké vagyunk, hanem Azé, aki értünk meghalt és feltámadott. Megnyílik bennünk a tér Isten számára.