Miközben várom az útitársaim írásait az ünneppel és a lelki készülődéssel kapcsolatban, magam is készülődök. Növekedni kezd bennem egy hiány, lelki éhség. Mit is jelent számomra a húsvét ünnepe? Hogyan látom meg az életem szövetén átszűrődni az ünnep fényét a mindennapokban? Hogyan van ebből valóságos és megtapasztalható jelenlét a saját, erre elkülönített csendemben? Ez egy mély vágyódás és hiánnyal teli szomjúság saját, lelki pusztaságomban. Zarándokút, életem Urához.
Nagyon megszerettem a zarándoklat „műfaját”, mert van idő, „ráér” a zarándok. Nem túrázik, és nem bóklászik, hanem az idő tágasságában, Istene felé halad. Varga Gyöngyi előadását hallgatva és könyvét olvasva tapasztalom, hogy ő is valami hasonlót mond az Ószövetségről: ráérős, hisz ezer év alatt alakult ki ez a nagy és óriási hagyomány. Kell idő a kultuszra, részletes előírásokra, azok betartására és betartatására. Kell idő az Istennel való együttlétre, a hozzá vezető megtisztulási folyamatra ma is. Ez a böjti időszak. Ezen a ponton kezdődhet az ünnepre való hangolódás. Kell hozzá az idő áldozati ajándéka. Ráérősen haladva, a múlt szövetén keresztül, a megélt élettörténetemen keresztül tud átszűrődni húsvét fénye.
Egy történet a múltból, a „kopaszságom” története tör előre. Akkor történt mindez, amikor úgy félcombig érhettem mostani önmagamnak, talán még ötéves sem voltam… A mostanában feltörő kora gyermekkori élmények kiváltó okai minden bizonnyal a családunk legfiatalabb tagjai: Lizi és Csabi, akik rajonganak a gyermekkori történeteimért. Újra és újra el kell mesélnem őket, reggel és este, este és reggel. Már nem csak az esti elalváshoz szükségesek, hanem csak úgy, a szeretet kapcsolatunk megéléséhez. Talán ezekkel a „mesélésekkel”, történetekkel sokkal többet is átadunk a jövő generációjának, mint gondolnánk… A lényeg, hogy kíváncsi gyermekszempárok tapadnak rám és tükrözik vissza azt, hogy ez a történet nagyon fontos a számukra.
Szóval, a történet: gyermekként nagyon vékony szálú volt a hajam, ráadásul elég gyér is édesanyám szerint. Abbéli aggodalma miatt, hogy milyen serdülő leánnyá cseperedek ilyen silány esztétikai adottságokkal, odáig jutott, hogy nyár beköszöntével nemcsak az öcsém, de az én fejem is kopaszra nyíratta. Ugyan kicsi voltam még, de már önérzetemben sérülve, teljesen kétségbe ejtett kopaszságom, önmagam ilyen megtapasztalása! Arra nem emlékszem, hogy meg mertem-e nézni magam a tükörben. Ha igen, akkor annyira rettenetes lehetett a tükörkép, hogy örökre száműztem tudatom legmélyére. Veszteség és gyász. Ha valami fáj és elviselhetetlen, arra a legőszintébb reakció a sírás. Patakokba folyó könnyeimmel beültem a ruhásszekrénybe a nagykabátok alá, és ott „ordítottam”. Szerintem innentől kezd el igazán tetszeni a történet a gyerekeknek, különösen, ahogy minden színészi képességem és átélésem latba vetve kap életre ez a régmúlt történet. Miközben fájdalmamban elszigetelődve ültem a nagy szekrény alján, hazaérkezett apukám ebédelni.
– Hol van az én kislányom? – mivel nem látott, keresni kezdett!
– Levágattam a haját, és azóta sír a szobában! – felelte anyukám.
Apu elindult és a sírás hangját követve megérkezett a szekrényhez, kitárta annak ajtaját és megtalált! Ölébe vett, és vigasztalni kezdett. Szelíden dorgálta anyut és közben kopasz, golyó fejemet simogatta, és én lassan hüppögve megvigasztalódtam a férfias erő gyengéd szeretetének ölelésében.
Ebben a történetben Istennek egy aggódó és a jövőmet is előre látó „anyai oldalát” tapasztaltam meg, amely ugyan kérlelhetetlenül és következetesen sebet ejt, fájdalmat okoz, de ami szükséges a jövőm szempontjából. Az „atyai oldalban” pedig, hogy hiányzom és megkeres, rám talál és megvigasztal. Ezek az anyai és apai szerepek a gyermek és a felnőtt életünkben fel is cserélődhetnek, de nélkülözhetetlenek és létfontosságúak. Ez maga a nevelés, amely segítség nélkül az életünk nem tud kibontakozni. A házasság hetén túl megerősítő, hogy Isten szeretetnyelvének és tervének következménye, hogy férfivá és nővé teremtette az embert, hogy társként, egymást erősítve haladjanak előre. Isten, a jövőre is gondoló, intuitív és gondoskodó anyává és felénk forduló, vigasztaló apává formált bennünket, szülőket. Férfivá és nővé lettünk teremtve, hogy az emberi lét teljességét tudjuk kiábrázolni a családban, abban a családban, ahova Isten a maga hasonlatosságára és tulajdonságaival megáldva elhelyezett bennünket.
Ez a történet előrevetíti számomra az előttem álló böjti időszak elmélyülését is, egy olyan önkéntesen vállalt „lelki kopaszság” felvállalását és küzdelmeit, amely bár fájdalmas lehet, de az őszinteség könnyeitől megtisztulva, könnyű szárnyakon segít a feltámadott Úrral az Atya vigasztaló ölelésébe.
„Ó, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön, az égen is megmutattad fenségedet! Gyermekek és csecsemők szája által is építed hatalmadat ellenfeleiddel szemben, hogy elnémítsd az ellenséget és a bosszúállót. ” (Zsoltárok könyve 8,2-3)
U.i.: Akit érdekelne, hogy végül hatott-e az anyai gondoskodás és a drasztikus hajvágás – hát igen. Olyannyira, hogy fodrászommal gyakran ritkítjuk.