Böjtölni nekem nehéz. Megtalálni az értelmét, lemondani, erővel, kitartással bírni. Elhinni, hogy valóban sokat ad, hogy nekem erre szükségem van.
Még akkor is, ha találok erre nézve megannyi tanácsot, jó gyakorlatot, megosztott tapasztalatot. Erről szólnak most az áhítatok, igehirdetések, beszélgetések.
Éreztem, hogy ebből/erről valamit/valamennyit mégis, nekem is át kellene adnom a hetedikeseimnek.
Elcsendesedtünk hát és imádkoztunk. Úgy, ahogy azt hittanóra elején tenni szoktuk. Majd megkérdeztem őket, hogy milyen nap van ma, mihez közeledünk, és ha oda megérkezünk, ott mit ünneplünk. Említették a böjtöt is. Hallottak már róla. Többen el tudták mondani a katolikus gyakorlatot, amit szüleiknél, nagyszüleiknél láttak.
Egészen reménykeltően indult a beszélgetés. Rátérhettünk, hogy mi hogyan böjtölhetnénk? Mi az, amiből túl sok van az életünkben, ezért abból igyekszünk, hogy kevesebb legyen és mi az, amiből kevés? Próbáltam példákat adni eléjük. Szempontokat, kiindulási alapot. Hogy aki nem szereti a csokit, az ne arról mondjon le, mert az nem oly nagy dolog. Aki soha nem mozog, az ne a maratont vállalja be, mert talán nem azt várja el tőlünk Isten, hogy belehaljunk az igyekezetünkbe, vagy hogy eleve kudarcra legyünk ítélve. Biztattam őket, hogy próbáljanak meg rátekinteni a hétköznapjaikra, hátha ki lehet abból hozni egy kicsivel jobbat, szebbet. Kértem azt is, hogy legyünk konkrétak, mert a „többet tanulok” az átcsúszhat oda, hogy az egy perc is több, és elégedetten dőlünk hátra a csúsztatásunkkal és így bizony becsapjuk önmagunk.
Elcsendesedtek, majd érkeztek az ötletek: „Kedvesebb leszek az emberekkel.” – Ez kezdetnek nem rossz, hiszen rájött, hogy nem tud mindig kedves lenni, de vajon kivel kellene kedvesebbnek lennie? „Segítőkészebb leszek másokkal.” – Valahogy éreztem, hogy ez sem az igazi, mint ahogy az sem, hogy „Több sorozatot fogok nézni.” Magyaráztam még innen, meg onnan. Aztán a csengőszó előtt pár másodperccel felkiáltott az egyikük csillogó szemmel: „Kevesebbet fogok tanulni, hiszen jóból is megárt a sok!” Együtt nevettünk, jókedvűen zártuk az órát, de be kell vallanom, csalódott is voltam ugyanekkor.
Rosszul magyaráztam? Nem való ez még nekik? Örülnöm kellene, hogy ők magabiztosan tudják, hogy Isten és a világ így fogadja el, szereti őket, ahogy vannak, nekik nem kell semmit tenniük? Kiderült, hogy elégedettek magukkal a napjaikkal, tekintsek erre? Ezek a kérdések, gondolatok foglalkoztattak délután. És hálás voltam, hogy másnap ismét találkozunk egy hittanóra keretén belül.
Megkérdeztem őket, hogy beszélhetünk-e minderről tovább, egy kicsit komolyabban? Vállalták. Emlékeztettem őket, hogy Jézus a barátunk, Vele mindent megbeszélhetünk. Próbáljanak meg Vele ránézni a napjaikra és együtt összeírni, hogy miből lehetne több és miből kevesebb. Csendben dolgoztak, majd érkeztek a válaszok: „Kedvesebb szeretnék lenni a húgommal, de nem tudom, hogy hogyan.” „Minden nap meglátogatom a testvéremet, aki már nem velünk él.”, „Minden nap átolvasom a fizikát. 10 percet eltöltök ezzel.”, „Amikor anya arra kér, hogy menjek vele sétálni, akkor igent mondok, mert eddig általában nemet mondtam.” És így tovább, érkeztek a szebbnél-szebb ötletek.
Ezután kiválasztottuk, amire negyven napig valóban igyekezni fogunk. (Volt, aki egyet, volt, aki négyet-ötöt.) Amiket minden este átgondolunk, hogy sikerült-e. Amiért, ha sikerült hálát adunk, ha nem akkor kérjük az Ő erejét, segítségét, hogy másnap sikerülhessen. És amiről minden este feljegyzést készítünk. Vagy egy papírra, vagy elküldjük egymásnak az erre létrehozott Messenger-csoportba.
Nem tudnám ezt besorolni egyik felekezet böjtölési szokásába sem. Nem is nevezném böjtnek. Hanem csak közös várakozásnak, húsvéti készülődésnek, valamiféle próbálkozásnak, hogy együtt szebben, Istennek tetszőbben tudjunk élni. Negyven napnak, amikor esténként találkozhatunk egymással, önmagunkkal és Vele.