A járdán halad egy átlagos honpolgár, aki megbotlik. Esés közben ki kéne támasztania, de nem teszi. Ahogy hasával próbál tompítani, iszonyatosat koppan. Fekszik, vérzik. Karjai segítsége nélkül próbál megfordulni, felülni. Szenvedős. Miután már ül kezeivel elkezdi hevesen ütlegelni sebes lábát, s így szól: „te szerencsétlen láb, nézd mit tettél velem, hogy nézek most ki, mit gondolnak így rólam? Ez már nem az első botlásod volt a hónapban …. – kis idő múlva – na jól van karok, hagyjátok!” Az egyik kar ezzel egyetértve abbahagyja, azonban a másik ingerültebb. Emberünk visszafekszik a hideg kőre, hogy méregzsák karját eltávolítsa vétkes lábától, közben higgadt karja próbálja lefogni társát. Groteszk. Az indulatok lassan lecsillapodnak. Feltápászkodik s próbálna továbbmenni. Azonban a sebes láb nem moccan, csak lóg. Na, nem mintha nem tudna moccanni. Nem akar. Bizony, bizony megsértődött. Hát ezt érdemeli ő? Minden nap lót-fut, nem panaszkodik, alkalmanként a kimerültségtől kis hibát vét, botlik egyet s lám így viszonyulnak hozzá. Neki ebből elege van. Ő többet nem akar ehhez a testhez tartozni. Inkább amputálódna, s transzplantálódna egy olyan testbe, ahol megbecsülik, vagy ahol több láb van, s nem jut neki olyan sok munka. El is kezd ezért imádkozni…
lábjegyzet:
autoimmunitás. (durva def.): mikor az immunrendszer a saját szervezetének sejteit, szöveteit idegenként ismeri fel, ezért elkezdi azt támadni, pusztítani. nem praktikus.
a polgárháború sem praktikus. ha lehet, kerüljük.
ha lehet legyünk lassúak a vádra, s gyorsak a segítésre. ez praktikus.
legyünk praktikusak.
s áradjon ki ránk gazdagon a józanság lelke. ámen