Csontra tapadt hús,
nyitott száj,
akár a húsvéti sír.
Ilyen volt már.
S valóban sír,
sírok én is.
Könnyezek.
A puszta létezés fájdalmát
leheli felém.
A szoba atmoszférája
egyre sötétebb…
én, pedig sírok.
Könnyezek.
Összegörnyedek
a kuporgó,
vacogó
fióka mellé,
ki semmit sem ért már
a világból.
– Az Atya haza vár!
– Menj!
Egykor
huncut kék szeme
a semmibe
mered,
míg fogja
kezemet..
én, pedig sírok,
sírok
és könnyezek.