A címet Carl R. Rogers: Valakivé válni című, pszichoterápiával foglalkozó könyve ihlette. Személyiségünk akkor tud kiteljesedni, ha értékeinket felismerve, önmagunkkal kapcsolatban egy pozitív attitűdöt tudunk kialakítani; önmagunkat felvállalva és elfogadva, ön-azonosan élünk. Ez az őszinteség és a hitelesség útja, amely az életút mélyebb megértése és összefüggéseinek meglátása által önismereti út is. Sokszor ez az út fájdalmassá válik és hosszú időre, akár évtizedekre zár bennünket saját világunkba, meg nem értett „pusztai vándorlásba”, ahol a kiszolgáltatottság keserű vize és tapasztalata érleli az emberi lelket. Isten népének, ott a pusztában alakul a történelme, az egész jövője és válik negyven év után egységes hitű, bátor, honfoglalásra alkalmas néppé, közösséggé. A pusztai vándorlás során, a Sínai-hegynél kapja a törvényt a szövetség jeleként. Kellett negyven év alázatos tanulás, az Úr útmutatásainak betartásához, a kultusz kialakításához és gyakorlásához a mindennapokban. Isten népévé fogadja őket, velük lesz, ha betartják és megtartják rendelkezéseit, szövetségét.
Most eszembe jut egy másik könyv, Farkas József: Tíz segítség az emberré válás útján című tanításgyűjteménye a tízparancsolatról. Ugyanis az emberré válás – azzá, aki vagyok/lehetek – nem történhet meg Isten és az Ő útmutatásai nélkül, hiszen az Ő képmásai vagyunk (imago Dei). Az emberi tudat és élet így nyer értelmet, így lesz ontológiailag megkérdőjelezhetetlen értékes volta és méltósága. Ki lehet kerülni Istent és magányosan is lehet vándorolni életünk pusztaságában, zsákutcájában, de így nem válhatunk azzá, akivé Ő tervezett és teremtett minket. Tökéletes tervének részei vagyunk, vagy pontosabban lehetünk…
Nekem is voltak hosszú, „pusztai vándorlásaim” és csak utólag látom, hogy a legnagyobb krízisek hozták azokat a megküzdéseket, átértelmezéseket és magát a „fordulatot”, amelynek nyomán egy újfajta látásmód született. Az élet szép és fontos „magasságai / mélységei” fájdalommal születnek. Ez a látásmódváltás: az egyéniből a társasra, önérdekből a közösségire, amely szemlélet tükörképe a mennyeinek, az Isten országának, ahol én is szőlőmunkás lehetek.
Gyermekkorban tiszta a „lelki-látás” és az egész életünkre kihat. Fontos, hogy ekkor milyen hatások érnek bennünket, és már az elsőként fellépő hiányok és fájdalmak nyomán is formálódik a gyermeki lélek és istenkép. A következő gyermekkori élményem és fájdalmam, csak később, negyven évesen, a pápai teológián jutott eszembe a múlt elfeledett történéseinek láncolatában és újraértelmezésében. Az első emlékezetes karácsony történetfoszlánya áttörte a feledés homályát, olyan élénkké és valóságossá vált a jelenben, hogy az érzés összeszorította a szívemet és könnyeket csalt a szemebe.
Úgy öt éves lehettem, amikor a karácsonyfa tetején lévő csillag közepén lévő szőke hajú és kék szemű angyalkát szemléltem. Nagyon tetszett ez a gyermekkép, szép volt és biztatóan mosolygott. Volt valami a képben, ami nagyon megragadott, sőt elragadtatott… Felébresztette kíváncsiságomat. – Ki Ő? – kérdeztem anyukámat. – A Jézuska! – jött a válasz. „A Jézuska…”. Hosszan eltöprenghettem ezen gyermekként, mire újból megkérdeztem: – Kicsoda a Jézuska? Anyukám elcsendesedett és emlékeim szerint ezt mondta: – A Jézuska eljött a világba, tanította és gyógyította az embereket, sok jót tett az emberekkel, de megölték. A bekövetkező csendben máshogy telt az idő, ennek a gyermeki értetlenségnek az érzése és fájdalma még most is könnyen felidézhető. – De hát, miért bántották, ha jó volt? – Mert az emberek nem értették meg és gonoszak voltak…
Mélyen a lelkembe égett ez a gyermekkori történet és így utólag látom, hogy sorsfordító hatással bírt az életemre. Szerintem, akkor fogadtam meg magamban, a szívemben, hogy én a Jézuskát szeretem legjobban! Azt szoktam mondani a tanítványaimnak, hogy azért lettem hittantanár, hogy elmeséljem nekik ezt a történetet és azt, hogy én a Jézuskát szeretem legjobban. Már csak azért is, mert lényegi az életünkben, hogy hitben nevelkedjünk és nevelkedhetünk! Azt is elmesélem nekik, hogy most ötvenhárom évesen köszöntem meg anyukámnak, hogy hitben nevelt, ugyanis sosincs későn kifejezni a hálánkat. Tudom, hogy a hitben való nevelés nélkül, nem válhattam volna azzá, aki vagyok. Arra biztatom a tanítványaimat is, de a kedves olvasót is, hogy soha nincs későn megköszönni a szüleinknek, hogy hitben neveltek, mert ez adja a legtöbbet az életünkhöz. Maga a hit ajándéka az, amit egy emberöltőn keresztül bontogatunk. A felnőttkor megtöretésein keresztül érik, fejlődik és átalakul az Istenről alkotott kép, de a szerető Isten képe a gyermekkori karácsonyok, a bennünket szerető és megajándékozó szüleink által születik meg a lelkünkben. Hála a szüleinkért és szeretetükért, azért, hogy hogy hitben neveltek!
Élet és halál, karácsony és húsvét összefüggésében értelmezhető csak az emberi létezés értelme, mert nem pusztán a földi életre készülünk fel életünk során, hanem istenképű emberré válhatunk, hogy beléphessünk a valódi életbe, az örök életbe.
