A csendes hétvége, egy olyan alkalom, amikor lehetőséget kínálnak annak vezetői arra, hogy az ide érkezők megtapasztalják hitüket és istenkapcsolatukat. Szentírási igehelyekkel kísérve a csendet, élő imaközösségbe kapcsolódhatnak az Úrral és egymással. Elkülönített időt kapnak saját életük, hitéletük valós szemlélésére, hogy az Isten előtti csendben megláthassák hol is tartanak.
Öt éve nem voltam már csendes héten, és nagyon hiányzott! Végre észrevettem kimerültségem jeleit, hogy itt az idő az elvonulásra, a feltöltődésre, hogy aztán az Istennel való találkozás meglátszódhasson rajtam a hétköznapokban, a munkámban, a találkozásaimban. Igen, ha én feltöltődök, akkor annak a környezetem, a családom is élvezheti áldásait, részesülhet belőle, mert Isten áldását lehetetlen nem továbbadni! Reményteljes és hiteles volt, hogy egy házaspár vezette ezt az alkalmat, egyúttal megerősítő is, hogy a hitbéli elköteleződés, az örök összetartozás alapja lehet a házasságnak, mert a hármas kötelék nem szakad el (Préd 4,12), és szeretetszolgálat lehet az embertársak felé, hogy megtapasztalhassák az Istennel való közösség boldogságát. Találkozás és együttlét. Közelebb van hozzánk az Úr, mint gondolnánk, sőt hajlékunk nemzedékről nemzedékre – hallgattuk a kilencvenedik zsoltárból. Néztem a négy mécsest az imaterem közepén a csendben, ahogy ott ültünk körben kilencen, mindenki a maga élettörténetével, számomra most ez a bizalom és a szeretet hajléka. Megérkeztem. Otthon vagyok. Öröm tölt el és meghallom egy korábbi gyalogos zarándoklat igéit: „ Boldogok a tiszta szívűek, mert ők meglátják Istent.” (Mt 5,8). Nem a szemükkel, hanem az Isten által megtisztított szívükkel.
Van idő. Kényszerek és szavak mentes a csend. Másnap, sétálva a Csobánka környéki erdőkben, miközben időt és teret adtam mindannak, amit a pillanat elém hozhat, lelepleződtek érzelmi mélységeim is. Azok a reflexszerű tulajdonságok és minták, amelyek leginkább elválasztanak Isten szeretetétől. Az önlelepleződés okozta haragom is ilyen, melynek hullámai csapdosták arcomba az újra felismert makacsságom számonkérését. Nehéz ez, de nagyon emberi. Ha fáj is, de legalább őszinte és igaz, mert az Úrtól van. Hála érte. Miközben belátásra jutok állandó és okosnak vélt tervezéseim felől, amikor előrefutok a jövőbe, békésen legelésző lovak mellett haladok el. Újra a jelenben vagyok. Nyugalom és harmónia árad róluk, nem sürgeti őket az idő, van bőven. Tovább haladva érzékeimre figyelek, simogat a szél, fakopács kutat a közelben, meg-megroppan a száraz ág a szélben. Néhol sarat kerülgetek, egyre hűvösebb a levegő. Eszembe jutnak a többiek, ők most merre lehetnek, mit élnek át éppen? Nekik is ilyen viharos szembenézni önmagukkal? Visszaindulok. Fogynak a kilométerek, odaérve újra a lovakhoz elképedve látom, hogy az eltelt húsz percben nem változott a kép, szinte mozdulatlanul, ugyanott állnak. Lóerők mozdulatlansága, szemben az én vélt erőmmel és aktivitásommal. Mintha e nemes lények többet tudnának a csendről … A csendbe jutás feltétele lehet az erő és akarat elengedése, maga a csend közelít, ha helyet és teret adok magam körül…
Az esti találkozón, az imaterem közepén a négy mécses lángjai játszanak, miközben egymást hallgatjuk. A személyes csendek tapasztalatának megosztása a közösség erejévé válik, ahogy összekapaszkodnak az Igék a valósággal, az átéléseinkkel. Kiemelkedő pillanatok, amikor ezek az átélések imaként jönnek elő az étkezések előtt és hálaadással körülüljük a gondosan terített asztalt. Meghívottak vagyunk a vendégségre – most ennek örömét ízlelhetjük. Az igeolvasó felolvassa a napi szakaszt, Jézus Mózessel és Illéssel beszélget, annyira átélhető most, hogy „Jó nekünk itt lenni!” (Mt 17,4).
Hajnalban ébredek, tekintetem a tetőablak feletti csillagos égen négy csillagot lát, melyek elhelyezkedése pont olyan, mint az imaterem közepén a négy mécsesé. Jel és hívás. Kimegyek az imaterembe meggyújtom a négy gyertyát és egy órát időzök, imádkozom, mert a négy csillagnak neve is van, mindegyiknek. Beteg és gyászoló barátok ők, akiket imában hordozok.
A csendben intenzívebben dolgozik az ember belső világa, hite. Képes meghallani olyan hangokat is, amit elnyom a hétköznapok feszültségeinek ostromállapota. A mindennapi elvárások és a megfelelési kényszer feszültségei pattanásig feszítik olykor az emberi lelket. Ez is egyfajta háború. Belül. A csendben felértékelődik a szavak ereje. Súlya lesz a szavaknak és az Igének, amely újabb és újabb Igéket hív elő, kapcsol össze. Egymásba kapaszkodva jönnek elő az Igék, úgy, ahogy Jákob belekapaszkodott Ézsau sarkába, vagy ahogy szorította az angyalt a vele való küzdelemben. Jákob kitartott és győzhetett, mert Isten megengedte. Csak Isten adhat győzelmet, mert ő az élet és minden seregek Ura. A történelem Ura. Isten mondanivalója összeállt, lecsendesült szívemben. Hála érte.
Fotók: Csendesítő csendeshétvége résztvevői, Csobánka, 2022. február 24-27.