Aki függő, végtelen és behozhatatlan előnyt élvez a nem szenvedélybetegekkel szemben. Egyedüli mestere lehet a függősége, hogy megtanulja azt, amit a nem-függők nincs, honnan megtanuljanak. Kivéve, ha megadatott nekik a szenvedés kegyelme. A szenvedélybeteg ugyanis szenvedés-beteg. Nincs más eszköze önmaga elviselésére, mint a szenvedélybetegségének való hódolás és feltétlen önátadás. Hogy kényszeres? Mit számít, ha nincs más, amivel kezelhetném a szenvedésem, és amitől jobban érezhetném magam!
Én például tanulgatom minden reggel meghallgatni: mit mond a munka(alko)holizmusom, a munkamániám rólam, és örülök, hogy ráfigyelhetek: mit mond személyesen nekem. Óriási kontemplációs gyakorlat! A függőségeink legnagyobb tanítómestereink, jó elsőkézből figyelni, és így elmélkedve rajta – rajtam: tanulni. Jaj, csak el ne szalasszam a szenvedés-betegségem, mint hatékony önképzésem egyetlen, de hála Istennek, egyedül eredményes iskoláját. Változást kínál. Bár ebben az iskolapadban nagyon nehéz beülni és megfelelő alázattal figyelni. Tudom, aki nem szenvedélybeteg, ezt most irigykedve olvassa. Sajnálom, nem segíthetek. Nem tehetek előnyömről. Mert a szenvedés-betegség, éppúgy, mint a szenvedélybetegség: ajándék. És ennél az ajándéknál már csak a tanító becsesebb. De annyit elmondhatok, megoszthatok veled is, nálam a figyelem hogyan hozott és hoz gyógyulást-változást. Ma reggel például a következő hét dologra tanított:
„Vigyázz bajtárs, hajlamos vagy az értékedet a teljesítményedre építeni.”
Így fogalmazott az ebadta: bajtárs. Fura. De erre én is siettem válaszolni neki, volt hozzá okoskodó eszem:
Emlékeztetem tehát magam arra, hogy Istennél előbbre van lenni, mint tenni. Istennél én magam vagyok értékes – ezzel szemben, az emberek előtt, és sajnos munkamániám miatt, az az értékes, amit teszek, vagy amit teljesítek. No, hát: ne hagyjam magam félrevezetni a mai napon, hanem álljak ellent ennek a tévhitre való hajlamomnak. Ekkor azonban Munkamániám másodszor is szót kért:
„Túl kevés figyelmet szentelsz a testednek, amivel Isten csodálatosan megalkotott és megajándékozott!”
Hűha, válaszoltam meglepetten, ezt alighanem el kell fogadnom, kedves Függőségem… Nosza, akkor ma is min. 5 percig nyújtó gyakorlatot végzek, együtt a feleségemmel, és emellett legkevesebb 5 kilométert gyalogolok majd a friss levegőn.
Kitartóan és némi szigorral harmadszor is megszólalt:
„Nem kezeled jól a bukásaidat és veszteségeidet.”
Hát lehet, igazad van, feleltem… Az igazság az, hogy megfigyeltem, amikor magamról, belső állapotomról elmélkedtem, hogy időnként megengedtem magamnak, hogy összehasonlítsam magam másokkal és ennek nyomán hagytam, hogy egyfajta kegyes versenyszellem vezesse a gondolkodásomat.
„Nemcsak előbb lenni, aztán tenni, hanem előbb hinni és aztán tenni.” – mondta egyre kérlelhetetlenebb szigorúsággal. Ja, hitből tenni, jött a rutinos védekező érvelés, mint amikor valaki csak fejben terápiázik.
Akkor mára azt választom, erősködtem még vele, hogy gondolkodásom, minden intellektuális erőfeszítésem egyedül Istennek szóljon, vagyis ahogy élek, az színpadi reflektorfény – mint motiváló mankó – nélkül történjen. Nehéz lesz… Persze: „Művem a királynak szól”, mondja a 45. zsoltár, vagyis hadd szóljon a Királyok Királyának egyedül.
Ötödszörre, mikor már érezhetően sarokba szorított, és végre elgondolkodni látott, csendesen így szólt:
„Nem vagy figyelmes, lankadni engeded a szeretteidre való figyelés kiváltságát benned.”
Na, ez fájt, komorodtam el váratlanul. Mert igaz. Ha belegondolok, még a nem szeretteimre, a nem hozzátartozóimra is köteles volnék figyelni, akik felé, még ha ellenségeim lennének is – tegyük fel, kötelezne a figyelmes szeretet. Hát még a Kedvesemről vagy drága Gyermekeimről nem is beszélve. Kant szerint is a barátság: vonzódás figyelmességgel. Adj figyelmes szeretetet a mai napra, Istenem – fohászkodtam fel tehetetlenségemen elkeseredve – mindazok iránt, akikkel ma találkozni fogok!
Hatodszor már huncutul korholt, mint aki tudja, kilépni látszom e komfortzónás ellenállásból:
„Újra és újra elhiszed a saját hiú fantáziádnak, hogy Istennek szüksége lenne rád, holott Ő annál mindenhatóbb. De bezzeg nem hiszed el irántad való megtisztelő szeretetének, hogy szüksége van rád és bizony ezért úgy döntött: semmit sem csinál meg nélküled, csak veled, azaz bármit, ami a megszentelődésedhez szükséges.”
Hm… akkor átirányítom az örömöm, feleltem, és Istenért még magamat is merem értékesnek látni és ezt a megújult magamat így Ővele együtt megszeretni.
Hetedszerre, mint egy vívóbajnok, hanyagul már csak odavágta-súgta nekem, mielőtt elengedett volna:
„Bizony többet beszélsz Isten szeretetéről és kegyelméről, mint amennyit benne élnél!”
Erre aztán tényleg nincs mit ellenvetnem, szavamat szegted, kedves Munkamániám, Tanítómesterem! Szégyen ide vagy oda, ezúttal mélyen meggondolkodtattál és én immár csendben elhallgatok… Jó ebből a csendből indulni a mai napnak és feladataimnak.