A valódi ön- és emberismeret Isten jelenlétében adatik
Az önértékelés dolgában az ember két véglet között mozog. Hol túl-, hol meg alulbecsüli önmagát, néha rendkívül büszke mindarra, amit elért vagy elérni igyekszik, máskor meg maga alá esik, és úgy érzi, semmire se képes. Természetes, hogy örömmel tölt el bennünket, ha megvalósul, amire annyira vágytunk, vagy végre sikerül, amiért annyit fáradoztunk. Nincs ezzel semmi baj, gondoljunk csak egy gyermek önfeledt mosolyára, amikor gondosan az utolsó darabot is belehelyezi a kirakósba, majd felegyenesedik, kicsi kezét széttárja és büszkén felkiált: Mama, nézd, megcsináltam! És azzal sincs semmi baj, amikor néha napján elbátortalanodunk. Csak ülünk szomorúan, mert valami nem sikerül, vagy egészen elárvultnak érezzük magunkat, mert a barátunk elfordul tőlünk.
A magyar nyelv zseniális, kifejezéseink remekül tükrözik az igazságot: az öntelt és az önmegvető ember valamivel nem számol, mindkettő úgy él, mintha csak magára számíthatna, és ezért fél. Talán meglepő gondolat, hogy az öntelt ember fél, pedig viselkedése mélyén ugyanúgy a szorongás húzódik, mint az önmagát megkérdőjelező, semmibe vevő ember viselkedése mélyén. Az egyik a túl kompenzálás útját választja, a másik a kétségbeesését. De egy valósággal egyikük sem számol: Isten valóságával. Mert az ember értéke és méltósága független attól, hogy mit ér el, hogyan néz önmagára, vagy mások hogyan látják őt és bánnak vele, hanem azon múlik, hogy kihez tartozik – végső soron!
Az ember értékékessége azon múlik, hogy kihez tartozik
Értékességünk és emberi méltóságunk abból fakad, hogy az Isten, amikor saját képére és hasonlatosságára formálta az embert, végtelen valóságának egy piciny, egyszeri és megismételhetetlen darabkáját rejtette el bennünk. Mindannyiunkban.
Ez egyrészt összekapcsol, mert mindannyian ugyanebből a végtelen Szeretetből kaptuk az életet, és mindannyian hordozunk valamit Istenből; másrészt különlegessé, egyedivé is tesz, mert senki más nincs, aki pont olyan lenne, mint te vagy én.
Sokszor talán nem így érezzük magunkat. A karácsonyi bevásárlás forgatagában, amikor mindenki egyformán ideges és rohan, vagy nyáron egy zsúfolt autóbuszon zötykölődve, ahol mindenkiről egyformán szakad a víz, nehéz átéreznünk, hogy Isten képmását tényleg ilyen egyetlenszerűen, csak ránk szabott módon hordozzuk magunkban. Igazi értékünket és méltóságunkat mégis ez adja.
Értékességünk valódi és maradandó akkor is, ha ezt senki sem tükrözi felénk, és talán mi sem vagyunk tudatában, de egyedi vonásainkat csak kapcsolatainkban fedezhetjük fel, a magányban ez nem lehetséges. Emberi kapcsolataink milyensége nagymértékben kihat arra, hogy Istenről, a világról és önmagunkról milyen kép él bennünk.
A kapcsolat megajándékoz
A kapcsolat egyik legnagyobb ajándéka, hogy oda-vissza megajándékoz. Egészséges esetben, kapcsolatainkban az a kiváltság ér minket, hogy megláthatjuk, miben is vagyunk mások, mint a többi ember, mi a mi gazdagságunk, azaz, amit Isten végtelen személyének jellemvonásaiból egészen személyre szabottan, egyedi módon hordozunk. Ugyanakkor a másikban is Isten arcának egy-egy újabb vonását ismerhetjük meg, tehát valami olyat láthatunk és érthetünk meg abból, hogy kicsoda Isten, amivel korábban nem találkoztunk. Mindez azonban nyitottságot és befogadást feltételez mindkét fél részéről, valamint egymás iránti mély bizalmat és kölcsönös tiszteletet. Ha így fordulunk egymás felé, akkor személyiségünk kiteljesedik, megtanuljuk megbecsülni egymást és önmagunkat, nem ijedünk meg a másságtól, hanem megtapasztaljuk, hogy a sokszínűségben is lehetséges valódi egység és szeretet. Mind e felett megtanulunk még valamit, hogy egymásra gyakorolt hatásunkat soha ne kicsinyeljük le. Mert az odafigyelés, a megértés és az elfogadás – akár adjuk, akár kapjuk -, azt jelenti, hogy Isten odafigyelése, megértése és elfogadása is lehetséges. Pont ebben áll a közösség életadó és gyógyító ereje.
Nem minden kapcsolat életadó
Sajnos kapcsolataink legtöbbször nem ilyenek, nem az elfogadás és a megbecsülés szinterei, hanem versengések és elvárások, a megbélyegzés és a kirekesztés melegágyai. Fájdalmaink, magányunk és azt hiszem valahol legtöbb sebzettségünk forrása az, hogy egyetlenszeri és megismételhetetlen valóságunkat nem merjük megélni, illetve nem hagyják, hogy megéljük. Vagy éppenséggel mi nem engedjük a másik embernek, hogy másmilyen legyen.
Már kisgyermekkorunktól, de iskoláskorunktól kezdve mindenképp, megtanuljuk, vagy legalábbis elvárják tőlünk, hogy hasonlóak legyünk: ugyanúgy viselkedjünk, ugyanolyan ütemben és ugyanazt tanuljuk. Egy közösséget persze könnyebb vezetni, formálni, tanítani és kezelni a konformitás mentén, mint sokszínűségében. De úgy tűnik, Isten ezzel nem így van. Meggyőződésem, hogy egy olyan Isten, aki miután megteremtette a halakat, a madarakat és az emlősöket a maguk rendje és faja szerint, majd gondolt egyet és megteremtette a kacsacsőrű emlőst is, az egy igen leleményes, a változatosságot és az egyediséget igenlő Isten. Mert a kacsacsőrű emlős halnak igen szánalmas, annak ellenére, hogy jó úszó és nagyrészt vízben él, és madárnak sem mondható, igaz nagy a csőre és tojásrakó, ráadásul emlősnek is fura szerzet, mert nincsenek emlői, bár kicsinyeit tejjel táplálja. Viszont egyben tökéletes: remek és utánozhatatlan kacsacsőrű emlős!
Az összehasonlítás szétválaszt és megsebez
Nem tudom, a kacsacsőrű emlőst mennyire tölti el örömmel vagy gyötri, hogy kacsacsőrű emlős. Vajon vágyik-e arra, hogy bárcsak olyan csillogó pikkelyei lehetnének, mint a halaknak, vagy úgy tudna a szélhátán szállni, mint a madarak, vagy legalább elevenszülőként hozhatná világra a kicsinyeit, mint az emlősök. De lelkigondozói munkám során nagyon sokszor látom, mennyi kétségbeesést és gyötrelmet szül, amikor egymást méricskéljük, és magunkat másokhoz hasonlítva azt képzeljük, ó ha én is olyan lehetnék mint ő – akár ki is az az ő -, akkor biztos boldogabb lennék. Vagy éppen az ellenkezőjét, amikor önmagunkkal eltelve lenézzük és megvetjük a másikat, mert nem olyan rátermett vagy járatos abban, amiben én, és tele vagyunk haraggal és ítélkezéssel. Bármely oldalon találjuk is magunkat, az összehasonlítás szétválaszt és megsebez. És az üzenet egyértelmű, ha valamiben különbözünk (legyen az külső vagy belső tulajdonság, kulturális, vallási vagy tapasztalatbéli különbség), akkor nem lehet közöttünk kapcsolat.
Mikor Jézus konfrontál: meghív a szeretetre
Nem arról van szó, hogy ne legyen véleményünk, és mindent igeneljünk. Jézus sosem arra hívott minket, hogy mismásoljuk el a dolgokat. De amikor Jézus konfrontál, akkor mindig meghív a szeretetre. Az evangéliumokban azt látjuk, hogy amikor Jézus bűnös emberekkel találkozik, akkor egész egyszerűen és természetes nyíltsággal néven nevezi, ami helytelen.
De valami mást is tesz, van ahol szavakkal, van ahol csak a hozzáállásával, a valóság egy másik képét is az ember elé tárja:
Bűnös ember vagy? Az vagy hát! De ha azt hiszed, hogy csak egy bűnös ember vagy, akkor tévedsz. Ne félj, én tudom, kinek teremtettél, és sokkal több vagy, mint aminek képzeled magad. Amivel nem számoltál az a Lelkem, aki benned lakik. Az igazság az, hogy nem csak bűnös vagy, annak ellenére, hogy bizony bűnös vagy, hanem egészen különleges is vagy, Isten képmását hordozod, méghozzá úgy, ahogy azt senki más. Ez az én valóságom. Ennek fényében hogyan folytatod az életed?
Az ilyen konfrontáció életet ad, és átjárja a szeretet. Nem arról van szó tehát, hogy kapcsolatainkban váljunk semleges senkikké a tisztelet és az elfogadás jegyében, hanem sokkal inkább arról, hogy mi van előbbre: az értékrendem vagy maga a kapcsolat. Amikor a másik emberre úgy tekintünk, mint aki Isten egyetlenszeri és megismételhetetlen alkotása, akkor valami olyat teszünk, amit mi is szívesen kapunk. Elismerjük, hogy mások vagyunk, te meg én, de hozzáállásunkkal azt is kifejezzük, hogy a veled való kapcsolatom nem azon múlik, hogy hozzám hasonlóbbá válsz-e vagy sem. Ha ez utóbbit várjuk egymástól, akkor feltételekhez kötjük a szeretet, és megszabjuk az árát.
A legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk
A legnagyobb ajándék, amit egymásnak adhatunk, ha úgy fogadjuk el egymást, ahogy vagyunk, a magunk sokszínűségében. Ez mérhetetlenül nehezebb és időigényesebb, mint amikor hasonlóságot követelünk egymástól, de minden fáradtságot megér, mert, ahogy egyszer egy eszkimó fafaragó fogalmazott: az életben a legnagyobb változás az, amikor az ember azzá lesz, aki mindig is volt, és az átalakulás e pillanatában a lélek szárnyal.
Ha az ember egyszer ráébred, hogy egy olyan Isten gyermeke, aki pont úgy szereti, amilyen, minden nagyszerűségének és nyavalyájának ismeretében, minden erősségével és esendőségével együtt, akkor hatalmas távlatok nyílnak meg előtte. Többé már nem azt kérdezi, vajon hogyan tehet szert egészséges önértékelésre, hanem hogy hogyan szeressen. Nem saját magával és boldogulásával van elfoglalva, hanem azt keresi, hogyan fordulhat valódi szeretettel Isten, a másik ember és nem utolsó sorban önmaga felé.
Persze az idáig vezető út hosszú és rögös, általában számos csalódáson átmegyünk, mire képesek leszünk úgy tekinteni a másikra és önmagunkra, mint akit Isten valóban különlegesnek és egyetlenszerinek alkotott. Ez az ön- és emberismeretet Isten jelenlétben adatik és válhat sajátunkká.
Mi az ajándéka egy ilyen Isten és ember szemléletnek?
Az ember elkezdi szeretni az életet úgy, ahogy van. Már nem akarja megváltoztatni. Felfedezi, hogy a pillanatnyi apró dolgok milyen mély öröm forrásává válhatnak. Azáltal, hogy nem veszi természetesnek, mintha mindez járna neki, a dolgok és a kapcsolatok értékessé válnak számára.
Az ember elfogadja magát annak, aki valójában. Nincs az az érzése, hogy állandóan mentegetőznie vagy bizonyítania kell. Szabaddá válik arra, hogy élvezze, amit szeret, és ne tegye, amit nem szeret. A humor az élete szerves részévé válik. Megtanul nevetni önmagán és újból játszani.
Másokkal való kapcsolatában is derűsebb, könnyedebb lesz. Szívesen örül másokkal, de megérti, ha valakinek épp nehéz az élet. És sokkal kevésbé ítélkező, mert lassanként felismeri, hogy nincs olyan emberi dolog, ami idegen lenne tőle, és olyan bűn, amit ne lenne képes elkövetni, ha pont olyan helyzetbe kerülne.
Olyan ez, mintha az ember szíve kitágulna, a gyötrő ellentétek lassan összeillenek. Az öröm és a fájdalom, az erősségek és a gyengeségek, a bátorság és a félelem megférnek egymás mellett, az egyik léte nem zárja ki a másik valóságát, hanem épphogy elmélyíti azt.
S mindeközben az ember azt veszi észre magán, hogy hite elmélyül, és egyre mohóbban reménykedik abban az örökkévaló Istenben, aki minden élet forrása és bevégzője.
fotók: Pixabay
*****
A szerző fenti cikke eredetileg Az önértékelés titka címmel jelent meg A SZÍV Jezsuita lelkiségi, kulturális és önismereti folyóirat 2015. december- 2016. január ünnepi számában, 101(12) és 102(1), 28-30. o.