A pünkösd az egyház születésnapja. A Szentlélek munkája nyomán innen indul az egyház története. Pünkösdöt követően júniusi témánk így az egyház és annak egyetemessége.
Az egyház közössége történelme folyamán megannyi részre szakadt, aprózódott, mégis hisszük, hogy mint a Krisztus teste egy egység és az egész világra kiterjed térben és időben. Krisztusban testvérek lehetünk felekezeti-, ország- és etnikai határokon átívelően. Sőt részesei vagyunk annak a tágabb közösségnek, akik előttünk és utánunk éltek vagy élnek majd a Krisztussal való közösségben. Néhány élményemet hadd osszam meg a Kedves Olvasóval a témával kapcsolatban.
Egy ökumenikus képzésen beszélgettünk egyszer, hogy miért nincs, és miért lenne jó az úrvacsorai ill. eucharisztikus közösség megélése. Többen vágyunkat fejeztük ki ezzel kapcsolatban, hiszen éppen az adott képzésen is megtapasztalhattuk, hogy mennyire egyek tudunk lenni, ha teológiailag nem is értünk mindenben egyet. Tudunk együtt imádkozni a Szentháromság Istenhez, megosztani mély, belső kérdéseket, tapasztalatokat, mégis éppen azt a legfontosabb közösséget nem tudjuk megélni, amit Jézus a tanítványaira hagyott az utolsó vacsorán. Valaki aztán azzal zárta a beszélgetést, hogy ez a vágyakozás, és a szétszakítottság megélése is fontos. Amíg nem „fáj igazán”, addig nem is tud megszületni az egység.
Scargillban, egy észak angliai keresztyén közösségben – ahol másfél évig éltünk feleségemmel – rendszeresen előjött a téma, hogyan is él egy felekezet-, és nemzetközi közésség. Phil, a közösség vezetője szokta ezzel kapcsolatban viccesen mesélni, hogy eddig még nem találkozott hitkérdéseken hangosan vitatkozó közösségi tagokkal, ám azzal rendszeresen találkozik, hogy valaki dühös a másikra, mert nem mosogatott el maga után. Ökölre menő vitákat magam sem tapasztaltam, ellenben nagyon izgalmas volt megismerni egy-egy tag tapasztalatain keresztül afrikai, ázsiai vagy éppen amerikai, katolikus, pünkösdi és más protestáns gyülekezetek hitét és gyakorlatát.
A reformáció 500. évfordulóján bencés és evangélikus barátainkkal egy ökumenikus zarándoklatot szerveztünk. A közös utunk vezére az alábbi ige volt Jézus főpapi imájából: “De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn 17,20-21). Nem kívántuk “megtéríteni”, inkább megismeri és megérteni egymást. Egyházi vezetőink kérésének engedve nem tartottuk közös úrvacsorai alkalmat, de nem hagyott nyugodni bennünket az, hogy valahogy az egységünket megéljük, kifejezzük. Arra jutottunk végül, hogy ünnepeljük azt, ami közös, így egy evangélikus keresztségmegújítási liturgia segítségével erősítettük meg elköteleződésünket Krisztusban. Helye volt ezen az alkalmon a bűnvallásnak is, az egyház széttöredezettsége miatti fájdalomnak is, a végén pedig az áldásnak.