Nagyböjti sorozatunk előző két része a keresztény önmegtagadás spirituális értékére mutatott rá, hogy általa az emberben munkálkodó Krisztus kap teret. Most az önmegtagadás gyakorlati formái felé fordulunk. Először arra nézünk rá, mit jelent az engedelmesség, mert ebben az önmegtagadás összes formája benne foglaltatik, hiszen az ember önmegtagadásának lényege a krisztusi életnek való engedés. Ezt követően az önmegtartóztatás hét olyan formáját vesszük sorra, amelyeket a keresztények kétezer éven át gyakoroltak és gyakorolnak ma is: a megbocsátást, az adakozást, a befogadást, a hallgatást, a szexuális tartózkodást, a magányt, majd végül ezek fényében a böjtölést.
Mielőtt ezen önként választott lemondások áttekintésébe fognánk, szükségesnek érzem megjegyezni, hogy életünk során számos olyan veszteségben is van részünk, amelyekről nem dönthetünk, hanem jönnek és elérnek, akár vállaljuk őket, akár nem. E veszteségeink száma talán több is, és hatásuk mélyebb, mint önként vállalt veszteségeinké – akár testi betegségek, lelki szenvedések, szeretteink elvesztése, vagy elutasítások és üldözések formájában érnek minket –, és megkülönböztetett figyelmet érdemelnek.
Itt a böjt kapcsán azonban csak az általunk önként és szabadon választott lemondásokkal foglalkozunk. Áttekintésükkel egy a célom, hogy az olvasókat e gyakorlatok által olyan Isten felé forduló és Istennek helyet adó tettekre bátorítsam, amelyek által életük Istennel még teljesebb lehet.
Az engedelmesség útja
Az ember az élet összetett helyzeteiben helyesen tájékozódni, a rábízott javakkal bölcsen bánni és akaratát jól használni akkor képes, ha Isten akaratába belesimul.
Amikor az ember Istentől függetlenedni próbált az Édenkertben és a Kerten kívül, akaratát ironikus módon nem megnyerte, hanem elveszítette. Az Istentől távol élő ember méltóságát veszti, létezése a mindenhatóság illúziója és a tehetetlenség kétségbeesése közt ingázik. Egyszer makacs, egyszer akaratgyenge. Pál apostol szavával élve az ember engedetlenségbe zárva él (Róm 11,32).
Jézus ettől az önmagunkba zártságtól szabadít meg. Egész élete az „itt vagyok, hogy a te akaratodat teljesítsem” (Zsolt 40,8–9) szavakban ölt testet, és az Atya iránti tökéletes engedelmessége lett üdvösségünk forrása (Zsid 5,8–9). Ahogy az ádámi engedetlenség az ember számára zsákutcának bizonyult, úgy ez a jézusi engedelmesség az Atyához vezető úttá válik.
Jézus engedelmességébe az ember csakis engedelmesség által simulhat, ez az Isten iránti engedelmesség keresztény életünk alaphangja.
Fontos kimondani, hogy az engedelmesség, amit Jézus gyakorolt szeretetből forrásozik, önkéntes és szabad. Az a fajta engedés, amit bármiféle félelem vagy kényszer szül, sosem az, amire Jézus hív.
Engedelmességünk Istennek bizonyos élethelyzetekben az emberek felé engedetlenséget kívánhat tőlünk. A Jézushoz tartozás például a vér szerinti családunk elvárásait is felülírja (Lk 14,26). Ha pedig az emberek iránti engedelmesség az Isten iránti engedelmességgel szemben hív, akkor inkább Istennek „kell” engednünk (ApCsel 4,19).
Ez kiemelten fontos vezetők életében, akik döntéseik által mások életére gyakorolnak befolyást. Ha egy vezető túl könnyen enged az embereknek, ezzel akaratlanul is kiszolgáltatja a rá bízottakat az éppen érvényesülő erőknek. Amikor Jézus arra hív, hogy olyanok legyünk, mint a bárányok, bizonyosan nem erre hív. Jézus kardot is hozott, nem csak békét (Mt 10,34).
Az emberek iránti engedelmességgel való szembefordulás indokolt voltának másik példája a fizikai, szexuális, érzelmi vagy verbális bántalmazás. Ha valaki ilyet szenved el, annak egészsége helyreállítása és fenntartása azt kívánja, hogy csakis addig és olyan mértékig maradjon ebben a romboló közegben, ameddig valóban szükséges. A helyzet helyes megítéléséhez, illetve az ilyen kapcsolatokból történő kilépéshez sokszor mások segítségére van szükség. Ha bántalmazás áldozatai vagyunk, az előrelépés útja pont nem az engedés irányába vezet.
Vannak tehát olyan élethelyzetek, amelyekben az Isten iránti engedelmesség nem az emberek iránti engedelmességre hív, hanem azzal szembe. Ugyanakkor nem tehetünk úgy, mintha ezek a nagyon is szükséges engedetlenségek az alapszabályt jelentenék Jézus követésében. Résen kell lennünk, nehogy kultúránk individualizmusát olvassuk bele a Szentírásba! Az engedetlenséget minden korban hajlamosak vagyunk azzal igazolni, hogy a szabadság és a függetlenség ugyanaz. Ez torzítás. Az ember csak az Istennel élt közösségben, az iránta való engedelmességében válik szabaddá, és csak abban marad szabad. Életét az önkéntes Isten alá rendelés teszi a helyére.
Az engedelmesség az Istentől függetlenül élő és így önmagától is elidegenült lélek fő gyógyszere, akár közvetlenül Istennek, akár (a fenti kivételektől eltekintve) más embereknek való engedésben ölt testet. Bár feladással és lemondással jár, amennyiben Istenre irányul, pozitív cselekvés.
Aki az engedelmesség ezen megközelítésében nem lát mást, mint az ókori és középkori hierarchia mára már archaikus mentalitásának utánzását, vagy egy bamba és veszélyes akaratvesztést, az nem érti az Újszövetség érvelését: aki élete felett a jogot másnak adja, ezt azért teszi, hogy Istenhez hajtsa akaratát. Azt keresi, hogy egészen Istené legyen. Ez a törekvés azért értékes, mert a szívben Istennek ad helyet, még akkor is, ha ez gyakran az emberi kapcsolatok színterén nyilvánul meg.
Ha az isteni akaratba simulás érdekében valóban szabad akartunkból és szeretetből engedünk embertársunknak (mégha abban nem is vagyunk biztosak, hogy a másik jól ítél és jót kér tőlünk – az engedelmesség innen nézve kockázatos), azt biztosan tudhatjuk, ha Istennek engedünk, Istennek adunk helyet. A Biblia szellemiségében még amikor egy zsarnok vezetőnek vagy munkaadónak is engedelmeskedünk, Isten tekintélyét ismerjük el (Róm 13,1–7). Pál azt tanítja, hogy amikor egy gyermek enged a szülőnek, egy házastárs a másiknak, a szolga az urának, akkor ezt Isten érvényesülését keresve tegye: „Krisztus félelmében” (Ef 5,21). Úgy, „mint az Úrnak” (Ef 6,7; Kol 3,23).
Kevesen látták ezt olyan tisztán (és alkalmazták annyira következetesen), mint Szent Benedek a 6. században. Számára az engedelmesség aktusa az Isten elismerésének legbiztosabb útja. Az általa alapított szerzetesi közösség számára 516-ban írt Regulában ezek az első szavak:
Hallgasd meg, ó fiam, a mester parancsait, és hajlítsd hozzá szíved figyelmesen,
fogadd a jóságos atya intéseit készségesen és tettekkel teljesítsd,
hogy visszatérj az engedelmesség fáradságos munkájával ahhoz,
akitől elszakadtál az engedetlenség tunyasága által.
Hozzád intézem most tehát szavaimat, aki lemondasz saját akaratodról,
és az engedelmességnek hatalmas és hírneves fegyverzetét veszed magadra,
hogy Krisztus Urunknak, az igaz Királynak harcosa légy.
Mit jelenthet ez számunkra a hétköznapokban? Jelentheti azt, hogy amikor egy embertársunk éppen megbánt, akár szándékosan, akár szándék nélkül, nem szólunk vissza. Vagy azt, hogy amikor megkérnek minket valamire, amikor pont nyakig ülünk a munkában, késlekedés nélkül felállunk, és morgás nélkül megtesszük.
Miközben úgy tűnik, hogy annak javát keressük, akinek engedünk, közben a szív rejtekében a bennünk lévő isteni életnek is teret adunk. Miközben tehát azt hisszük, a másikért cselekedtünk, saját belső emberünkkel is jót teszünk. Ebben rejlik az engedelmesség huncutsága.
A fentiek szellemében – azt a hozzáállást keresve, hogy bennünk Krisztus növekedjen, és mi kisebbé legyünk (lásd Jn 3,30) –, tekintsük most át az önmegtagadás főbb formáit, melyeket istenfélő emberek a kétezer éves keresztény hagyományban gyakoroltak.
1. Megbocsátás
Talán meglepő, hogy az önmegtartóztatás kifejezési formái között a megbocsátást említjük. Pedig komoly okunk van rá. Jézus a hegyi beszédben a lelki élet egészségét szolgáló cselekedetek között hozza szóba; méghozzá az imádságról szóló tanítása után és a böjtről szóló tanítása előtt: „Ha megbocsátjátok az emberek vétkeit, nektek is megbocsát a ti mennyei Atyátok.” (Mt 6,14)
Aki megbocsát, letesz arról, hogy sérelméért valaha elégtételt kapjon. Elkönyveli a veszteséget, lezárja a számlakönyvet, adósságát elengedi. Eltűri, hogy vélt vagy valódi jogai ne érvényesüljenek.
Amikor valakinek megbocsátunk, nemcsak a másikat engedjük szabadon, hanem magunkat is. Ha a bennünk lévő űr betöltéséhez nem ragaszkodunk, már nincs hatalma felettünk.
Aki mindenkit elenged, az másként éli meg azt is, hogy neki is megbocsátottak, méghozzá maga a mennyei Atya bocsátott meg neki.
Hányszor gyakoroljuk az önmegtartóztatásnak ezt a formáját egy nap 24 órája alatt? Mit tegyünk, ha visszajön a neheztelés, mit kezdjünk vele? Jézus válasza egyértelmű: tegyük újra. Engedjük el. Egy nap során akár hetvenszer hétszer.
2. Adakozás
Az önmegtagadás egy másik formája az adakozás. Vajon úgy gondolunk rá, mint ami a szegényekért van, vagy úgyis, mint amire nekünk is szükségünk van? Igen, saját magunknak, akik adunk. Szükségünk van arra, hogy adjunk. Adni jó. Nem azért, hogy dicsérjenek, hanem azért, mert aki a másik szükségén enyhít, ahhoz is közelebb lép, hogy az ő szükségén is enyhítsen az Isten.
Ha anyagi javainkat úgy adjuk oda másoknak, hogy abból nekünk nem válik hasznunk, akkor marad bennünk egy űr. (Felettes énünk rögtön meg is szólal: micsoda felelőtlenség, nem lenne bölcsebb ezt inkább valamire beruházni?! A felelős emberek kórusával együtt megszólal bennünk a „kisördög”: és veled mi lesz?)
Épp ezen a ponton jelenik meg az aszketika már említett huncutsága. Miközben önmagunkról lemondunk, és adunk, nemcsak másokat gazdagítunk, hanem magunkban is megnyitunk egy teret. Isten számára.
Ézsaiás által az Ószövetségben maga Isten mondja, hogy az igazi önmegtagadás a másik java felé fordul. És pont ebben az aktusban, a másik felé fordulásban nyílik meg bennünk az a tér, amibe aztán Isten beleléphet. A másik ember kiszabadítása, saját javaink velük történő megosztása, és a nyomorultak befogadása saját bensőnkbe hozza el a világosságot (Ézsaiás 58,6–8a):
Nekem az olyan böjt tetszik, amikor leoldod a jogtalanul fölrakott bilincseket, kibontod a járom köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és összetörsz minden jármot! Oszd meg kenyeredet az éhezővel, vidd be házadba a szegény hajléktalant, ha meztelen embert látsz, ruházd fel, és ne zárkózz el testvéred elől! Akkor eljön világosságod, mint a hajnalhasadás, és hamar beheged a sebed.
Az adakozás vájta hiányérzetünkbe és az anyagiakhoz való ragaszkodásunk (el)vágása mentén, mint hajnalhasadtakor, úgy jön el hozzánk „világosságunk”.
Az adakozás tehát velünk is jót tesz, nem csak a másikkal. Mivel a másik ember felé fordulásunk megakadályozhatja azt a fajta spirituális önteltséget, ami együtt járhat az önmegtartóztatással. Például böjt idején jó erre gondolnunk. Amikor ugyanis böjtölünk, figyelmünk könnyen fordulhat saját lelki hasznunk felé is. Kialakulhat egy felhasználói mentalitás (ami az önmegtagadást spirituális értelemben rögvest hiábavalóvá is teszi). A böjt valójában Istenért értékes, a felé fordulásért. Az egyház a böjt idejére épp ezért ajánlotta évszázadokon át a hívőknek az adakozást. Tomka Ferenc atyától hallottam egyszer, hogy amit a böjt idején az étkezésen megspórolsz, azt számold ki, és add oda egy szükségben levőnek. Az adakozás a figyelmünket önmagunkról a másik felé fordítja. Ezért gyógyszer.
Persze az adakozást is meg lehet hamisítani. Ez ellen, ahogy az önmegtartóztatás mindegyik formájára, legjobb gyógyszer a titokban tartás. Jézus int is arra, hogy adakozásunk titokban maradjon. Adakozásunk akkor marad elsősorban Istenért végzett tett, ha azért emberi síkon nem kérünk semmit. Elismerést sem. Az adakozás nyomán bennünk támadt tér csak akkor marad fenntartva Istennek, ha azt nem az emberektől kapott haszon tölti ki. „Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked.” (Mt 6,3–4)
A legtöbb ember számára az adakozás eseti önmegtartóztatás, de van olyan is, aki számára a teljes szegénység egész életre szóló hivatás. Ez utóbbi emlékezetes példája Assisi Szent Ferenc, kinek élete a Szent Szegénység Úrnő dicséretét énekeli. Akár így, akár úgy, az anyagi javakról való lemondás helyén támadó hiányérzet az isteni gazdagság kincstárává alakulhat.
3. Befogadás
Jézus többször tanította tanítványait arról, hogy fogadjuk be egymást. Egymás személyében, bármelyik kisgyerekben, sőt, egy pohár vizet kérő emberben Jézus jön hozzánk.
A befogadás is az önmegtagadás egyik formája, mert amikor a másikat befogadjuk, akkor önmagunkat háttérbe helyezve a másikra figyelünk. Ahogy Chiara Lubich (a Fokoláre mozgalom alapítója) mondja, ha valakire valóban figyelünk, akkor félretesszük saját szükségleteinket, a másik szavai kapcsán bennünk ébredő ötleteket, válaszokat, tanácsokat, nemet mondunk magunknak. Felfüggesztjük azt az igényünket, hogy bárcsak valaki felénk fordulna. Mi őrizzük embertársunk terét. Olyan ez, mint egy pici meghalás önmagunk számára.
Henri Nouwen a Nyújtsd kezed – A spirituális élet három mozdulata című könyvében a vendéglátásról ír hasonló értelemben. Amikor egymást vendégül látjuk, Jézust látjuk vendégül. Amikor magunkban a másiknak teret adunk, a másik személyében Jézusnak adhatunk teret.
Ezért tekintette Kalkuttai Teréz a haldokló szegények befogadását akkora kiváltságnak. Azt élte meg, hogy aki mást igazán befogad, akár csak a meghallgatás erejéig, az betegében Jézust érinti meg.
Miközben kétségtelen, hogy a másik ember meghallgatása, befogadása a másik számára is ajándék (hiszen annak megtapasztalása, hogy itt az lehet, aki valójában, és nem kell mássá lennie ahhoz, hogy elfogadják, rendkívüli. Ha megéli, hogy nem csak a benne zajló folyamatok eredménye, hanem ő maga számít, akkor azt is megsejtheti, hogy talán Istennek is számít, Isten is figyel rá), mostani fontolgatásainkban mégsem ez van a fókuszban.
Az önmegtagadás formáinak áttekintése során figyelmünk egy ponton marad, azt keressük, hogy az önmegtartóztatás adott tettei bennünk, akik magunkat korlátozzuk, miként válnak térré az Isten számára. „Huncutkodunk”.
4. Hallgatás
A hallgatásnak önmagában is megvan az értéke. Hiszen ahogy megvan az ideje a szólásnak, megvan az ideje a hallgatásnak is.
Kezdetben volt az Ige, amikor Isten a mindenséget teremtette, még nem voltak szavak. Legalábbis emberi szavak és emberi gondolatok nem voltak. Amikor Isten elénk áll, ezt ma is sokszor szavak nélkül teszi. A Szó, az egyetlen szó, mindig megelőzi a szavakat.
Amikor beszélünk, lényünknek arra a szintjére jövünk, ami kifejezhető, kimondható és átadható. Ez fontos az emberi kommunikáció és találkozások érdekében. De, amit így kifejezünk, az kevesebb, mint a szívünk. Ami szavakba önthető (és ami a társaságban „szalonképes”), az belső valóságunknak csak kis hányada. Ha mindig csak ebben mozgunk, úgy teszünk, mintha kisméretű cipőben akarnánk élni az életünket.
Ráadásul a sok beszéd, ahogy arra a Példabeszédek szerzője mellett Jakab apostol, Szent Benedek és Szent Bernát is emlékeztetnek, gőgössé tesz.
Próbáljuk hát ki a szóböjtöt. Ezt is csak egy időre, és csakis akkor, amikor a közösségi munkát nem zavarja és mások érdekét nem sérti. Válasszunk ki egy erre alkalmas időt, egy-két órára. Akkor szóljunk, ha kérdeznek, ha dolgunk és feladatunk van, ha a szeretet kívánja, egyébként ne.
Miként ad a szótlanság teret Istennek? Talán a válaszhoz azáltal jutunk a legközelebb, ha kipróbáljuk. Bensőnkben Isten felé fordulva. A Szó akkor is szól, ha a szavak hallgatnak. Ez is egyfajta huncutkodás.
5. Szexuális tartózkodás
A szexuális élettől való tartózkodás is lehet az önmegtagadás egy formája. Az ember különféle életállapotokban élve – házasemberként átmenetileg és egyedülállóként vagy szerzetesként tartósan is – gyakorolhatja, a közös benne az az elhatározás, hogy mindezt szabadon, önként és az Isten felé fordulás érdekében teszi.
Vannak emberek, akik más miatt tartózkodnak a szexualitástól: mert például kapcsolatukban még nem jött el a házasság ideje, vagy saját akaratukon kívüli okból nem élnek házasságban, lehet, hogy nem találnak magukhoz illő társat, vagy talán már nem él a házastársuk. A böjt kapcsán itt most a szexualitástól való tartózkodásnak csak arról a formájáról beszélünk, amikor valaki azért választja az önmegtartóztatást, hogy még jobban Istennek adhassa önmagát.
Pál apostol külön beszél azokról a házaspárokról, akik közös megegyezés alapján és egy adott időre az Isten felé fordulás érdekében tartózkodnak a szexuális kapcsolattól (1Kor 7,5). Amit Pál számukra kiemel, megint az, amit az önmegtagadás többi formája esetében is említettünk, és ami mindegyiknél egyaránt fontos: hogy ez a tartózkodás akkor ér valamit, ha önkéntes és átmeneti, tehát ha a másik félnek nem a kárára van, hanem egy kölcsönös és adott időtartamra szóló megállapodás része.
Kétségtelen, hogy akik a szexuális élettől való tartózkodást az imádság érdekében gyakorolják, felkészültebben állnak az olyan élethelyzetek elé, amikor bizonyos körülmények (pl. betegség, a nők havi ciklusa, utazás, családi időbeosztás) miatt van szükség az önmegtartóztatásra, illetve a kísértés idején is felvértezetebbek lehetnek. A házasélettől való tartózkodást Pál azonban kifejezetten az Isten felé fordulás érdekében ajánlja, miként ebben az írásban mi is arra figyelünk, hogy ezek a gyakorlatok hogyan teszik az embert nyitottabbá Istenre.
Létezik egész életen át tartó és kifejezetten az Isten országáért vállalt szüzesség is. Erre Jézus nem hív, bár ő maga ezt gyakorolta. A szerzetesi mozgalomban ismeretes egész életre szóló szexuális tartózkodás, a cölibátus ennek megélése. „Akinek nincs felesége, arra gondol, ami az Úré, hogy hogyan tetsszék az Úrnak.” A szexualitástól való önkéntes tartózkodás során az ember azt élheti meg, hogy átmenetileg vagy tartósan, csak ’Krisztusra legyen gondja’ (1 Kor 7,32). Figyelmét és vágyait őrá irányítja és bízza.
6. Magány
Az ember egyik alapvető szüksége a valakikhez tartozás. Két ember társaságából fogantunk. A közösség nevel és alakít bennünket, igen mélyen. Isten sokszor maga is emberi közösség által édesget magához. Jézus egyértelműen hív arra, hogy vigyázzuk és építsük egymás között a szeretet közösséget. Akkor is, ha fáradságos, és nekünk éppen sokba kerül.
A valódi közösség szent – szentség. Istent jeleníti meg.
Ahogy az önmegtartóztatás mindegyik formájára, a magányra is áll: akkor van a helyén, ha önkéntes és ha időleges. Ha más kényszerít arra, hogy egyedül legyünk, ha azért vagyunk magunkban, mert egyedül hagytak, bántottak vagy elűztek, akkor sínylődünk. Magányunk akkor van a helyén, ha idővel átveszi a helyét a társaság, hisz mindkettőnek megvan a maga ideje és szerepe. A társaság és a magány egészséges esetben egymást feltételezik, és egymást rendre váltják.
Figyeljünk most a magányra. Ez is az önmegtagadás formája. Jézus gyakran elvonult az emberektől, még a tanítványoktól is, sőt, azoktól is, akiknek nagy szükségük lett volna rá. Az evangéliumok feljegyzik, hogy időnként tömegek mentek Jézus után, hogy hallgassák őt és meggyógyítsa őket. Ő pedig eltávozott közülük. Hogy egy időre csak Istennel legyen.
Tegyük fel itt is a kérdést: mivel gazdagodunk a társaság hiányában? Kempis Tamás beszél arról, amire idővel legtöbben rájövünk: minden alkalommal, amikor társaságba megyünk, emberségünkben megrövidülünk. A társas térben a szavak, a visszajelzések, a mozdulatok, az elvárások, a dicséretek, a bírálatok és a vélemények ugyanis belénk tolakodnak. Isten helyét elfoglalja az ember.
A magányban, a belső szobában vagy a mező szélén csak mi maradunk és Isten. Itt belső életünkkel szembesülünk, a társaság zaja nélkül, azzal a valakivel, akik vagyunk. Akit a társaság eltakar, nemcsak mások, hanem még saját magunk elől is. A magányban lehetségessé válik, hogy ezt a tényleges valónkat fordítsuk Isten felé.
Amíg emberek közt vagyok, mondhatom, hogy a körülöttem lévőkkel van a baj. Ők nincsenek a helyükön. Nekik kellene változniuk. Ha figyelmesebbek lennének, önzetlenebbek, én is a helyemre kerülnék. Az én igazi keresztem az ő befejezetlenségük.
Amikor félrevonulunk – elmegyünk egy faházba, egy fogadóba, egy sátorba vagy egy lelkigyakorlatra, hogy legalább egy napra vagy kettőre csak Istennel legyünk – mit találunk? Megjelennek vágyaink, amikről lehet nem is tudtuk, hogy ott vannak mélyen bennünk. Észrevesszük, hogy egyes ellentmondások, kérések, sőt, követelések, amelyek annyira zavartak, és amelyeket másoknak tulajdonítottunk, bennünk dolgoznak. Belülről fakadnak. Találkozunk azzal az alapanyaggal, ami megmunkálásra vár.
A magányos idő egyáltalán nem feltétlenül kellemes. Nem élményszerű. A valósággal való szembesülés sokszor felkavaró, sőt, gyötrelmes. Mégis, az Isten elé tárás lehetősége a világosságban történő átalakulás lehetősége. A társaság hiánya így válhat az Isten felé mozdulás helyévé – ha valóban hozzá fordulunk. Ha az egyedüllét kínzó terét nem töltjük be rögtön (zenével, olvasással, evéssel, írással), ha hagyjuk, hogy legyen úgy üresen, még akkor is, amikor már fáj, akkor lelkünk előbb-utóbb rájön arra, mi mindent jelent számunkra Isten és valójában mennyire közel van hozzánk.
Ha a magányt egy közösség együtt gyakorolja, közös megegyezés és adott szabályok mentén, akkor ezek a keretek sokat segíthetnek abban, hogy ne riadjunk vissza a magánytól. Amikor együtt mondjuk ki, hogy most egymás társaságában maradhatunk, de egyszerre magányban is lehetünk, és a csendet most nem kell kitölteni zavart szavakkal vagy udvariaskodással, akkor felbátorodhatunk, hogy egyedüllétünkben is megengedjük, sőt keressük. Ha a magányos imára Jézusnak szüksége volt, nekünk is szükségünk van rá. Ha emiatt vonulunk vissza a társaságból, akkor az nem menekülés, hanem annak az ideje, amikor a lélek a Léleknek felel bennünk.
7. Böjt
Úgy vélem, ha a böjtöléshez a fenti önmegtagadási formák áttekintése fényében fordulunk, akkor számos vele kapcsolatos kérdésünk a helyére kerül. Nem kétlem, hogy maradnak még nyitott kérdések. De, ami az egyik önmegtartóztatási formára igaz, az gyakran a másikra is áll. Ezért itt a böjt témáját rövidre fogom.
A böjt is „önmegtartóztatás”, ahogy az Ószövetségben több fordítás találóan nevezi annak például a nagy engesztelő áldozat ünnepének leírásakor (3Móz 16, 29–31).
Azt is mondhatnánk, hogy mindegyik önmegtagadási forma egy sajátos típusú böjt. Lehet tartózkodni a hírektől, a képernyő használatától, a hústól vagy az édességtől is – a lényeg az, hogy tartózkodásunk önkéntes legyen és Istenért történjen, hogy közben felé forduljunk. Jézus ezért is óv a böjttel kapcsolatos nyilvánosságtól: aki böjtöl, azért teszi jobban, ha titokban teszi, hogy valóban az Atya felé forduljon.
Utószó
Amikor önmagunkat megtagadjuk, kétféle kísértéssel lesz dolgunk. Az egyik az, hogy mindenáron folytassuk, akár egészségtelen módon is. Ezzel saját magunk sanyargatása, igazolása vagy az ellenállás képességének növelése kerül a középpontba. Tehát önmagunk.
A másik kísértés, hogy hagyjuk abba. Azelőtt, mint ahogy eredetileg terveztük. Érzékeink követelnek, semmi nem jön össze, lelkünk nem elevenebb, mint azelőtt: mi értelme folytatni? Legalább mi szeressük magunkat és hagyjunk fel ezzel az önsanyargatással – mondjuk. Ez esetben is önmagunkkal vagyunk elfoglalva, és nem Istenre figyelünk.
A győzelem útja benne maradni a nélkülözésben, egy időre, ami általában hosszabbnak tűnik, mint ami kívánatos. Hiszen ez a megtapasztalás csak arra emlékeztet, ami úgyis igaz. Egész életünkre. Akkor is, ha nem mindig érezzük. Jó egy kis valóságkúra: Istenre szoruló emberek vagyunk.
Forduljunk Isten felé, ajánljuk neki ezt az időt és abban magunkat. Újra és újra. Őt kérdezzük, előtte tárulkozzunk ki.
Az önmegatagadás mindegyik formájánál fontos az önkéntesség és – hacsak nem egy életre szóló gyakorlásról van szó – az időlegesség kereteinek a meghatározása.
Végezetül, miközben egy ilyen áttekintésnek abban is állhat a haszna, hogy az olvasó eltűnődik az önátadás lehetőségein és teológiáján, a „jobb rész” nem ez. Az áttekintés igazi értelme abban áll, ha a sorok után a tettek mezejére segít, ha Istennek odaadjuk magunkat, akár böjtben, akár másféleképpen.
Az a fajta protestáns hozzáállás, mely az önmegtagadás gyakorlását a morózus, öncélú, érdemszerző és ezért értelmetlen külsőségek szigetére száműzte és így el is hagyta, lelkiségi szempontból jelentős veszteség. Saját érdekünk, hogy a keresztény önmegtagadás tetteit a helyükön kezeljük – a spirituális élet áramlását szolgáló hivatásuk szerint. Ha fizikai, érzelmi vagy szociális szükségleteinkkel mélyebben szembenézünk (mert valóban nem jó az embernek egyedül lenni, éhezni és szomjazni), Isten maga részesíthet bennünket önmagában.
Az önmegtartóztatás ezen formái tulajdonképpen nem mások, mint lehetséges válaszok arra a hívásra, hogy
„csendesedjetek el és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten” (Zsolt 46,11).