Emlékszem, a nagymamám szobájának falán volt egy kép: amikor kisgyerek voltam, sokszor megálltam előtte. A képen egy kisfiú és egy kislány kelt át a hídon, egy erős sodrású patak fölött. Egymás kezét fogták. Tekintetükön nyoma sem látszott félelemnek, mindketten mosolyogtak. Mögöttük egy nagy, szárnyas angyal állt: oltalmazta őket a veszélyes úton. A felvilágosult felnőttek az ismerőseink köréből elképesztően giccsesnek találták a képet, naivnak, gyerekesnek, erőltetettnek; az angyalt túl rózsaszínűnek, a szárnyait túl tollasnak és vaskosnak. De a nagymamám sejtelmesen mosolygott a megannyi kritika hallatán, és a kép ott maradt a falon. A nagymamámnak tetszett a kép, és persze nekem is.
Akkortájt kezdtem sejteni, hogy biztosan úgy lehet velem is, mint azokkal a gyerekekkel a hídon. Amikor jó párszor megtörtént, hogy mégsem törtem össze magam, bár kis híja volt; és még idejében megtaláltak, miután világgá mentem, de sajnos hirtelen inamba szállt a bátorságom, a dolgot úgy zártam le: biztosan egy angyal vigyázott rám. Láthatatlanul, de rózsaszínűen, vaskos, tollas szárnyakkal.
Különös történetek is keringtek otthon. Amikor jó anyám még kislány volt, szenteste délutánján egyszer lehasalt a szobaajtó elé, és az ajtó és a küszöb közötti résen betekintve látta, hogy a szobában valakik díszítik a fát. Mint utólag kiderült, természetesen angyalok serénykedtek ott, de szakasztott olyan házipapucsban, mint a mamáé és a papáé. A családi emlékezet megőrzött egy másik igaz történetet is. Akkor is szenteste volt, hazafelé jöttünk éppen a templomból, és a sejtelmesen kavargó ködben, a szitáló hóesésben két angyal lépett ki sietve a házunk kapuján. Biztosan valamivel korábban érkeztünk, mint várták: hajtott haza az izgalom, az ajándékvárás, így az angyaloknak gyorsan kellett távozniuk. Emlékszem, én is egészen tisztán láttam, amint a sötétben egy pillanatra földerengett szürkés-fehér alakjuk. Az angyalformájú ködgomolyag lassan eltűnt a szemünk elől, elvitte magával neszezésüket, a titkot, a csodát – és csak egy halk csengőhang maradt utánuk.
Aztán még máskor is találkoztam angyalokkal. Legtöbbször nem is karácsonykor, mégis „karácsonyos” pillanatokban. Egészen emberi formájuk volt. Rám mosolyogtak, belém karoltak, elkísértek egy darabon. Voltak közös kalandjaink. Nagy nevetések, beszédes csöndek, belém hasító felismerések, lélekérlelő vívódások. Sokat tanultam tőlük. Leginkább magamról tanultam fontos dolgokat.
Mindig a legjobbkor érkeztek: kihúztak a csávából, adtak egy-egy jó tanácsot, fenékbe billentettek amúgy „házipapucsosan”, és mikor vacogtam az élet hidegétől, betakartak láthatatlan szárnyukkal. Úgy kerültek mellém, mintha csak véletlenül találkoztunk volna. Legtöbbjüknek nagy, csodálkozó szeme volt, átható tekintete. Diszkrétek voltak, barátságosak, néha azért szigorúak is. Szeretetet kaptam tőlük, és szeretetre indítottak engem is. Soha nem követelőztek, nem akartak helyettem dönteni. Türelmesen figyelték: hogyan érik meg bennem a szó, a tett, a szándék, merre indulok, kikkel szövetkezem? Ők mondták ki azt az igazán fontos mondatot, azt az erős és oltalmat adó mondatot, amelyből bátorság születik: Nem Vagy Soha Egyedül!
Persze, nem mindig ismertem föl őket. Hiszen az angyalok többnyire álcázzák magukat. Szégyenlősek meg játékosak is. Szeretnek bizonytalanságban hagyni. Sokszor csak évek múltán döbbentem rá: igen, ő meg ő biztosan közülük való volt! Visszatekintve aztán sokszor helyükre kerültek az események, belesimultak a Történet medrébe. A titkok és a csodák olykor megmutatták igazi természetüket. Emlék-angyalaim a múltból terelgettek a jövendőm felé.
Egy kedves, öreg angyal egyszer azt mondta nekem: hidd el, Isten világa tele van követekkel, és némelyik úton vannak feléd is. Ma is várom őket. Tudom, amikor elérkezik az idő, mindig megérkeznek hozzám. Ez egészen biztos. Ha jól fülelek, hallom szárnysuhogásukat.