Részlet[i]
Az emlékezet kétélű fegyver. Egyrészt nélküle nem lenne valódi identitásunk. Nem tudnám, ki is voltam tegnap. Például hogyan lehetnék hűséges, ha nem emlékeznék ígéreteimre? Mi értelme lenne találkozásainknak, ha nem emlékeznénk egymásra? Hogyan tudnánk mély és tartós kapcsolatokat kiépíteni? Ha nem lenne emlékezet, zűrzavar uralkodnék a világban.
Ugyanakkor az emlékezőképességben van egy félrevezető elem is. Az emlékezet eltorzítja, átalakítja a valóságot. Néha nagyot csalódunk, amikor sok-sok év után viszontlátjuk valamelyik gyermekkori barátunkat. Az emlékeinkben élő vidám, életrevaló, tervekkel teli fiatal helyett egy életunt, megfáradt felnőtt áll előttünk. A valóság egyáltalán nem hasonlít az emlékeinkben élő képhez. Ez fordítva is igaz: milyen nehéz a maga valóságában látnunk azt, aki egyszer „halálosan” megsértett minket!
Nem is annyira az emlékezet a hibás, inkább arról van szó, hogy azt rosszul használom. Mint minden dolgot, az emlékezőképességet is kétféle módon lehet használni: jól és rosszul. Sokszor nem vagyunk képesek megérteni, hogy az emlékezetünkben őrzött kép már nem felel meg a valóságnak, még ha egykor igaz volt is. A múlt emlékét nem szabad a jelenre erőltetni, mert akkor nem a valóságot fogom látni, hanem egy elavult képet.
Sosem fogok a jelenben élni, ha nem tudom fegyelmezni emlékezetemet. Az emlékezet rendszerint túlzottan tevékeny. Mindenféle képet vetít elénk. Ha nem akarok belefulladni a bőséges kínálatba, meg kell tanulnom válogatni. Bizonyos elemek hasznosak, mások teljesen fölöslegesek. Néha hasznos emlékezni, máskor jobb felejteni.
Tanulj meg felejteni
A feledés művészetével kapcsolatban aligha lehet jobb mestert találni Keresztes Szent Jánosnál. Sokakat visszariaszt radikális gondolkodásmódja, de akik végig akarnak menni az úton és fel akarnak jutni a hegy tetejére, újra meg újra visszatérnek hozzá. Végre egy ember, aki tökéletes összhangban áll önmagával!
Ha igaz az, hogy az élet legfontosabb feladata az alábbi mondatban foglalható össze: „Szeresd Uradat, Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből”, akkor az is nyilvánvaló, hogy nem engedhetjük szabadjára lelkünk képességeit. Egész valónkkal egyetlen cél, az Isten felé kell fordulnunk. Minden energiánkat az istenszeretet megvalósítására kell fordítanunk. Ez hivatásunk és közös célunk: teremtésünktől fogva az Isten felé kell haladnunk. Ha olyasmivel foglalkozunk, ami eltávolít Istentől, vagy nem hozzá vezet, csak az időnket vesztegetjük, és elvétjük életünk igazi célját.
A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy sok emlékünket, melyhez pedig gyakran visszatérünk, el kell felejtenünk. Híres művében, a Cautelas-ban Keresztes Szent János ezt írja: „Sohase botránkozzál meg és ne is csodálkozzál semmin, amit látsz vagy hallasz, s igyekezzél lelkedet ezekre vonatkozólag teljes feledésben tartani.”[ii] Egy másik munkájában így ír: „akár egyék, akár igyék, akár világiakkal beszéljen és tárgyaljon, vagy akármi más dolgot kelljen is végeznie, tegye azt mindenhol Istenre irányuló vágyódással és szívében feléje lángoló szeretettel, mert ez rendkívül fontos a belső magány szempontjából. Ez utóbbi ugyanis megköveteli, hogy ne engedjük lelkünket rajtafeledkezni bármely nem Istenre irányuló gondolaton, ellenkezőleg, feledkezzünk meg mindazon egyéb dolgokról, amelyek vannak és múlnak ezen nyomorúságos, rövid életnek folyamán”.[iii]
[i] Wilfrid Stinissen Belgiumban született, ahol karmelita szerzetes lett és ahonnan Svédországba küldték, hogy ott egy szerzetesi közösséget alapítson. Hosszú évtizedekig e közösség apátja. Kiváló lelkiségi író, 2013-ban hunyt el. A fenti részlet az Idő és örökkévalóság című könyvéből való (fordította Havas István, Új Ember Kiadó, 2003), a 93-95. oldalakról.
[ii] Lobogó istenszeretet, Elővigyázati szabályok a veasi nővérek számára. A világ ellen. Harmadik szabály (Keszthely, 1940), 10.
[iii] Lobogó istenszeretet, A tökéletesség elnyerésére vonatkozó négy tanács egy szerzetes számára, 4. tanács (Keszthely), 1940, 25.