Még ragyogó napokkal köszönt ránk ugyan, de komótos méltósággal szedelőzködik a nyár. Lassan, visszafordíthatatlanul „emberesedik” az időnk. Régóta izgat már az a furcsa, alig észrevehető átjáró nyár és ősz között, az a kicsiny hasadás az idő függönyén, s a talányos átváltozás a természet arcán. Mert hogy ott van, az bizonyos. Talán ezért bujkál mindig egy leheletnyi szomorúság és lemondás az augusztusi nyárban, s ezért örülünk annyira a szeptember eleji simogató verőfénynek, amely azzal nyugtat, hogy még nem kell olyan gyorsan búcsút inteni a nyáridőnek. Ebben a különös átmeneti állapotban: a kibontakozás heteiben, napjaiban járunk, s csendben ránk köszönt az összegzés ideje.
Körülnézek a kertben. A nyári almák magukhoz csalogatnak. Úgy terpeszkednek az ágakon, mint az akrobaták mutatvány közben. A ringlószilva sejtelmesen mosolyog, de közben mintha dúdolna is valamit. Jó mélyet szippantok az érett föld illatából: ráébreszt arra, mi a lényeg valójában. Az idő: a koraesti óra egészen sűrűvé, súlyossá válik, amint ott, a fák alatt az „érett lét”-tel találkozom. Aztán befelé figyelek: mi érlelődött meg bennem egy nyáridő alatt? Egy esztendő és eddigi életem évei alatt? Mit éltem meg, amiből gazdagság születhet, értékes, szép, igaz gyümölcs? Miért lehetek most nagyon hálás?
Emlékszem, gyermekkoromban, szilvaszedéskor, mielőtt megráztuk a fát, először mindig körbetáncoltam. Mint egy megajándékozott megszállott, úgy szökdeltem körbe-körbe, s közben énekeltem. Ez volt a hálaadás-rituálém, s egyszerre volt benne jókedv, izgalom, földközelség, valami ősi, vad tiszteletadás és csodálkozás. Évről évre megismételtem ezt a sajátos liturgikus táncot. Jóapám türelmesen kivárta, amíg véget ért, aztán elkezdte táncoltatni a fát.
Felnőttem, de a tánc megmaradt – belül. Amikor újra ebben a különös átmeneti állapotban: nyár és ősz között, a kibontakozás heteiben járok, s csendben rám köszönt az összegzés ideje, mindig megmozdul valami ott belül. „Áldott lesz kosarad” – olvasom a Könyvből. És táncolva, örülve belekapaszkodom az ígéretbe.
Van néhány csodálatos magyar szavunk. Egyikük: a „terem” szó például kettős jelentésével azt üzeni nekünk, hogy a terméshez tér is kell: a tágasság és bőség egybekapcsolódik. „Ter”-„tér”-„tár” gyökszavainkból születik a terem, termés, teremt, a tárház, tárul, a kiterjed, no meg a térség szava. Az érés valójában kibontakozás: térben és időben. A gyümölcs pedig: egy kézbe vehető, különleges tér, egy teli tár. Termés, s így az idő gyümölcse is – az eredmény és a jövő.
Az üzenet az Érett Létről ott rejtőzik egy nyári almában, egy ringlószilva mosolyában. Ott a kosárba gyűjtött termésben. Ott van egy felelősen kimondott, hiteles szóban, igaz mozdulatban. Benne van a Rá-hagyatkozás békességében. A futó időn túl megmaradó reményben, ahogyan ma újra megláthattam egy fölfelé tekintő emberarcon.
Hallgatom a Promise együttest, a megzenésített, gyönyörű Jeszenyin-verset: „Csupa árnyak vagyunk a világon, hull a juhar rézszín levele. Mégis mindörökre áldom, hogy virultunk – és meghalunk bele.” Hallgatom a dalt – többször egymás után –, és tulajdonképpen nem bánok semmit. Így van jól, tényleg. És hallom az Érett Lét Énekét – nyár és ősz között, ebben a titokzatos, alig észrevehető átmenetben.
Gazdagon teremjétek az igazság gyümölcseit Jézus Krisztus által Isten dicsőségére és magasztalására! (Fil 1,11)
