Evangéliumi esztétika a Netflixen

„Nyisd meg szádat a némáért, a mulandó emberek ügyéért!”
Példabeszédek 31,8

A száz éve született, negyven éve elhunyt Pilinszky János több mint fél évszázada bevezette az evangéliumi esztétika fogalmát. Mégis, mintha azóta sem tudnánk vele mit kezdeni. Ha a szakirodalom fel is emlegeti, legfeljebb a Pilinszky-életművön belüli érvényességgel, sürgősen hozzátéve, hogy nem egy kidolgozott, rendszeres esztétikáról van szó. Ez kétségkívül így is van, hiszen egy költőről, nem pedig egy elméleti szerzőről van szó. Ugyanakkor azt hiszem, már maga a szóösszetétel és az a néhány megjegyzés is nagy segítségünkre lenne most, amikor a keresztény kultúra szóösszetétel politikailag agyonterhelt ideológiai fegyverré vált a Pilinszky óta siralmasan ellaposodott közbeszédben. (Aki nem hiszi, olvasson bele a költő publicisztikai munkájába, és vesse azt össze a mai lapok véleményrovataival.)

Amikor Pilinszky evangéliumi esztétikáról beszél, szándékosan nem keresztény (még kevésbé katolikus) esztétikát említ. Nem a keresztény hittételek illusztratív megformálását érti ugyanis alatta. Sokkal inkább olyan esztétikai alapállást, ami szemben áll a kultúra fősodrát mindig is meghatározó klasszikus-antik szépségeszménnyel. Nem tartalmi, hanem szemléleti különbségről van tehát szó. Mint írja, Számomra a stiláris kultúrák hideg palotára emlékeztetnek, míg az Evangélium meleg ól… Isten itt akart megszületni, ebben a sötét és szegényes melegben, még akkor is, ha valóságban ezek az istállók jéghidegek. S a hűvös eleganciájú paloták jól fűtöttek.

Megfogalmazhatatlan – állítja mindjárt egy másik rövid jegyzet elején. Mégsem menti fel magát a megfogalmazás kudarcra ítélt kísérlete alól. Az ábrázolás mesteri, művi precizitásával szemben a keresés, a viszony szenvedélyét állítja: a huszadik század történelmi traumái a klasszikus esztétika útját járhatatlanná tették. Az evangéliumi művész tehát nem mesteri ábrázolója kíván lenni hősének, hanem felebarátja, s nem szerencséje, hanem veresége óráiban akar legközelebb férkőzni hozzá.” „[A] formát ismét el kellene, de csakugyan el kellene felejtenünk– írja valamivel később, már a hetvenes években. A mai tömegkultúra, évtizedekkel a modernizmus után már a kiüresedés aktusát is kiüresítette. A mesterség, az ügyesség, a szemináriumokon elsajátítható fogások mutatványa egy idő után érdektelenné válik. Az evangéliumi esztétika mindenekelőtt a viszonyt állítja középpontba. A megszólítást, a radikális szintézist az ügyes analízis helyett. Az egyesülést, átadást a felmutatás helyett. Az alászállást és önátadást az önmegvalósítás helyett.

Van-e ennek a gondolatnak az elméleti érdekességen túl bármilyen aktualitása? Már Pilinszky is arról írt, hogy ez az evangéliumi magatartás „lappangva” van csak jelen. Ma sincs ez másként. Hacsak annyiban nem, hogy míg a költőt az akadémikus művészet ügyessége untatta, minket már a piaci szempontok szerint létrehozott kulturális termékek dömpingje nyomaszt. Az evangéliumi esztétika erejét már az is megmutatja, hogy léteznek olyan művek, amik a pusztítóan erős széljárással szemben megszületnek. Ha nem is hosszan, de azért lehetne példákat hozni olyan művekre, amelyek esztétikai felhajtó erejét a másik iránti radikális odaadás adja nem a bevált receptek vagy az öncélú kísérletezés. A több művészeti ágban (legalábbis a kultúra nyitottabb szegmenseiben) egy jó ideje erősödő dokumentarizmus és a közösségi vagy részvételi művészet jelenléte legalábbis reménykeltő jel. Névsorolvasás helyett álljon itt egy friss, aktuális példa.

Visky Ábel első egész estés filmje sajátosan kevert műfajú munka: dokumentumfilm, amelyben animált meséket is látunk. A Mesék a zárkából ugyanis a közösségi művészet eszközeivel él: nem az alkotó saját történetét mondja el, hanem szereplőit engedi szóhoz jutni, őket teszi képessé arra, hogy saját hangjukon mondják el történetüket. A film három elítélt és családja életébe enged bepillantást. A forgatás során a stáb – közöttük a rendező – a börtön lakóit segíti abban, hogy gyermekeiknek mesét írjanak, majd azokat meg is filmesíti.

Egy fiatal, pályája elején álló alkotótól radikális tett lemondani arról, hogy magát mutassa meg, és eszközeit börtönben fogvatartott elítéltek rendelkezésére bocsássa. Ráadásul ezt egy olyan, rendkívüli idő- és energiaigényű produkcióval teszi, melynek végeredménye – ahogy a rendező azt egy interjúban elmondta – még a forgatás után is kérdéses volt. Hiszen az, hogy a sok-sok órányi filmre vett közös munka után a nyersanyagból összeáll-e a film, csak a vágóasztal mellett dől el. Hosszú hónapok alatt.

A Mesék a zárkából csak egyetlen, de erős bizonyíték arra, hogy ez lehetséges. Hogy a művészet tehet csodát. Nem hozza ki a börtönből a foglyokat, de hangot ad nekik, hogy szólhassanak gyermekeikhez. Hogy megtalálják saját történetüket, amin talán – és ez már a remény szava – maga az elmondás tette is képes lehet változtatni. Ezt pedig nagyotmondás nélkül nevezhetjük csodának. Mi másnak hívjuk ugyanis azt, amikor évek óta a börtön levegőtlen és erőszakos világában élő bűnözők egyszercsak megírnak egy mesét, majd magukra is öltik és eljátszák az általuk teremtett mesefigurát? Vajon elmúlik egy ilyen élmény nyom nélkül? És ez még mindig csak a felszín. Nem lehet nem arra gondolni, hogy a lényeg ezúttal is ott rejtőzik, amit nem látunk. A kivágott vagy fel sem vett beszélgetésekben, a sok-sok együtt töltött órában, a közös jelmez- és díszletkészítésben. És persze a film elkészülte után tovább élt életben.

A film többek között megkapta a Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztivál legjobb filmjének járó díjat és egy különdíjat is. Ha nem is jut el annyi emberhez, mint a tucatszámra készülő kasszasikerek, azt már létével is bizonyítja, hogy Pilinszky reményteljes megjegyzése ma is érvényes: ha mi tán el is hagytuk az evangéliumi szót, ő nem hagyott el bennünket.

De mi tesz egy mai könyvet, képet, zenét, filmet evangéliumivá? A Biblia szerint a bűnbeesés első következménye a szégyen volt: „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy meztelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.” (1Mózes 3,7) A meztelenségben nem egyszerűen az önfelmutatás kitettsége vált elviselhetetlenné. Ennél többről van szó: a szégyen akkor jelenik meg, ha a hozzám hasonló, de tőlem mégis különböző másikkal találkozom. Aki ugyanolyan mint én, az erősíti az identitásom. A tőlem teljesen különböző is, hiszen hozzá képest vagyok önmagam. De a hasonló: botrány. Megkérdőjelezi, hogy melyikünk a jobb, az igazi. Versenyhelyzetet teremt. Elbizonytalanít. Az ilyen különbséget ezért jobb elrejteni.

Ebben a képben gyökerezik minden gyűlölködés, pártoskodás, ellenségeskedés és népirtás. Ez az indulat érte el mélypontját a megfeszített, meztelen Isten ellen tombolva. Azóta is ebben élünk. De az üdvtörténet ennél is messzebb megy: a feltámadás után Jézus felfedi és megmutatja sebeit Tamásnak, a hangosan kételkedő tanítványnak. És persze a csendben kételkedő többieknek. Egyetlen pillanatban válik tapinthatóvá a feltámadott test különbözősége és folytatólagossága: a sebek megmaradnak, de a szégyen megsemmisül. Valahol itt rejlik az evangéliumi esztétika titka: a sebek szeretetteli, szégyentelen feltárulkozásában. A megsebzett emberi állapot felmutatása azonban sohasem öncélú bombasztikum, hanem az önmagát bejelentő, minden józan megfontoláson túli remény színre lépése. A mozzanat, amelyben a hasonlóság és különbözőség élménye nem elválaszt, hanem közössé válik.

Visky Ábel filmjének legszerethetőbb vonása talán az, hogy felvállalja saját kudarcát is: a történetben szereplő három családból az egyik a film végére felbomlik. Mégis: a kudarc nem a film, hanem az emberi létállapot veresége. Ebben a filmben azonban a sebek kendőzetlenül megmaradnak, és az agyonfilterezett, taszítóan tökéletesre maszkírozott világban ez maga a csoda.

A Mesék a zárkából május 7-től a Filmio, május 31-től pedig a Netflix oldalakon is látható.

*Az idézetek az alábbi két Pilinszky-publicisztikából valók:
Válasz
, Új Ember, 1973. április 1.
Tűnődés az „evangéliumi esztétikáról”, Új Ember, 1961. december 3.
Mindkét szöveg megtalálható a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján.