– az írásról –
“Heuréka!” – bizsereg a bőröm. Az anyanyelvemben turkáltam éppen. Rímet kerestem, amikor kezemre akadt ez a szó. Csodálkozom. Ezt a többi mellé odahelyezve valami egészen új megértés jön világra. Nem ezt terveztem írni. Mégis, ez született most bele az írásba. És mennyivel jobb így!
Ez a meglátás, rátalálás, rádöbbenés pillanata. Hasonló, mint amikor pénzt húzok elő kabátom zsebéből, holott papírzsebkendőért nyúltam oda. Nem is értem ki tette ezt ide és hogyan találtam rá éppen most. Érdekes jelenség ez, hogy a tartalom formába öntése, maga a formát öltés folyamata visszahat a tartalomra. Sőt néha akár egy egészen új tartalmat hív elő. Visszanézve azt látom, hogy egy része ennek belőlem érkezett, a másik részt viszont a közösből való keresés hozta. Ennek a második résznek a rugója a forma volt. Kiválasztott napokon egy harmadik rész is megmozgatja a sorokat. Ez olyan, mint a szél, vagy a régi nyílászárókon átszelelő huzat. A falakon túlról egy lehelet, ami életet fúj a betűk közé.
– a szólásról –
A kusza gondolatok és érzések hegyére eső hull. Befolyik a réseken át és a hegy erezetévé válik, csiszolja a kőzeteket, meggyűlik titkos barlangok mélyén. Formál belső utakat, miközben a hegy maga is beleoldódik a rajta átfolyó vízbe. Aztán megtörténik, hogy az ember lyukat üt a hegyoldalon és szóforrás fakad. Ezen a lyukon nem férhet ki a hegy mindensége. Csupán a hullámokba rendeződött, kitörni kész vizek indulnak meg. Szóforrás fakad a falakon túlra. Ezek a vizek hullámaikkal és ásványaikkal együtt mesélnek valamit a hegyről és mesélnek valamit az égről, ahonnan érkeztek.
Megízlelhetővé, érthetővé válik valami, ami addig rejtve volt. Ugyanakkor ezzel egyidőben ez félreérthetővé is válik. Ez a testet öltés ereje és egyben sebezhetősége. Megfoghatóvá válik az emberi szellem egy kivonata. Külsővé válik a belső egy része. Kifordul a kabát bélése. Hozzáérhetnek tiszta és piszkos szándékú kezek is.
– a járásról –
A tudás szétgurult, szétszóródott a földön és mi mindannyian gyengénlátók vagyunk. Keressük, kapirgáljuk. Csiszoljuk szemüveglencséink, cserélgetjük fókuszunk közelre s távolra. Van, hogy gyöngyként csillan meg előttünk és nyakláncunkra fűzzük, van, hogy fájdalmas tüskeként fúródik sarkunkba a váratlan igazságkavics. Nagyon messze van a horizont. Mennyi minden lehet még elszórva arra! Dehát én még a saját tereimet sem látom át teljesen! Jó lenne bejárni megannyi vidéket, de határokat szabnak fáradó izmaim. Jó lenne megmászni mind a mélységeket és magasságokat, de határokat szab szívem. Nem bírja el a földnek annyi gyönyörét és szenvedését. Vágyom egészen tisztán látni, de határokat szab egy fátyol, mert ismeri a Teremtő megcsorbult jellemem és hatalmam. Tudja, hogy ha minden fényt átengedne magából, tisztátalan kezeim s lábaim elégnének benne.
Ezért köntösben érkezik, eltakarva teljességét. Fáradó izmokat vesz magára, és velünk együtt teszi a lépéseket. Megismeri tájainkat. Ismeri gyengénlátó szemeinket. Tudja mit kér, amikor bátorságra és bizalomra hív az úton. Aztán betelnek idők és bizonyos határokon túlra már nem hív meg minket. Hagyja, hogy tudatlanul aludjunk, míg ő megmássza a legnagyobb hegyet és a legnagyobb mélységet a mi köntösünket viselve.
